Annie blogol

Először is megerősíteném: jól vagyok. Ugrándozok, énekelek, mosolygok, viccelődök.

Mindezenfelül tegnap a Főnöknéni megkérdezte, mikor elment mellettem, hogy “Alles in Ordnung, Anna?”-ez volt az első alkalom, hogy úgy hozzám szólt, hogy nem utasítást adott. Az öreg Főnöknéni meg újabban mosolyog rám néha. Nagyon érdekes. 

Na és ma érkezett a Főnöklánya, hogy menjek az irodába. Mondom az hol van? Az a recepció. Ó. Na, ott várt az összes női nemű Főnök, tehát ott volt az öreg, meg a sima, meg a fiatal, de csak a sima Főninéni akart velem beszélni, miszerint ma csak kettőig dolgozom, viszont fél hétre megyek a bárba, drindlben, és itt van három nyelven az étlap (angol, német, francia) tanuljam meg addigra, mert a büfében fogok segíteni. Ez azt jelenti, hogy beállok két szakács mellé, és megkérdezem, mit kérnek az előttem lévő csévingekből. (Mellesleg megkérdezték, visszamegyek e az egyetemre szeptembertől, és mit tanulok és hanyadéves vagyok, ami az első számú beszélgetés volt kb, mióta itt vagyok.)

Feladatomat oly komolyan vettem, hogy leköltöztem a helyi bárba és egy latte macchiato társaságában tanulókártyákat gyártottam, amiknek minden oldalán két nyelven volt az adott kaja volt. Ezt másfél órán át magoltam, de a franciákból jelenleg már kb. semmit nem tudok. De amúgy is, ma csupa bébiállat volt. Bárány, borjú, szopósmalac, brrr. 

Aztán jófej akartam lenni a pincércsajjal, tehát a pult fele menet ott is eltörtem egy poharat. Nehogy már csak nálunk fogyjon. 

Persze keresztbe kasul stresszeltem magam, hogy ó mindent tudjak, meg minden nyelven, meg hogy mondom franciául, hogy elég-e, de én mondom nektek, a testbeszédet nagyon lebecsülik, az emberek tudnak activityzni és a megtanultak 80%-ára amúgy sem volt szükségem, mert a szopós malacot a séf szeletelte nyilván, nem én. Az én részem csak a kétféle káposzta volt, meg a zöldség, meg a krumpli, aminek nagyon szép neve volt az étlapon, de mi azt nem használtuk, csak megkérdeztem köll-e Kartoffeln? Na jó, ha jobban belegondolok, a megtanultak 95%-a volt felesleges, tulajdonképpen a káposzta német neve volt az egyetlen használt újdonság. Ha pedig voltak is franciák, az nem derült ki, kik voltak azok. A némettudásom pedig bőőőven elég volt ehhez a munkához, ahogy az angol is, még beszélgettem is. 

Jujj amúgy ma olyan vicces volt, éppen a sétából megyek vissza az egyik szállodán keresztül a másikba, mikor elmegy előttem egy köntösös pasi. Azt mondja hello. Mondom kapásból hello. Aztán gondolom bakker, már csak nem kéne a vendégeket lehellozni. Pláne, ha apám lehetne. De úgyse tudja, hogy itt dolgozom.

“Szóval, most mész dolgozni?”-fordul hátra kedvesen németül.

Paff.

Ezen felül ma az is történt, de még ide sem nagyon merem leírni, hogy…na jó, nem is írom le, de megvigasztaltam ma valakit, aki szlovák és a magyarok miatt sírt. És én nem vagyok hajlandó ebben a szlovák-magyar hülyeségben részt venni és remélem ebből nem lesz semmi kellemetlenségem, de amúgy jelenleg az van, hogy mindenkit meghallgatok, mindenkinek megőrzöm a kis titkait, és azt is meghallgatom, mikor az emberek egymást szidják, de nem kommentálom és attól, hogy valakit nekem szidnak, ha az az illető velem kedves meg normális, akkor én is az leszek vele. 

Mert amúgy tényleg itt olyan kavarások, egymás alátevések és csúnya dolgok mennek minden szempontból, és engem komolyan nem izgat az egész, de soha nem voltam alkalmas arra, hogy a szemébe mosolyogjak annak, akivel bajom van, és most sem teszem. De nekem most éppen nincs senkivel. És mióta volt ez a Mlibás dolog, már azt is tudom, hogy a fejem tetejére is állhatok és akkor is lehet, hogy valaki valami olyan faszság miatt haragszik rám, amit el sem követtem, tehát részemről nem érdekel. 

Ez még tegnapra kép:. Ja!!! Amúgy tegnap először megetettem egy tehenet!! Konkrétan ezt. A kislányok sikítófrászt kaptak ettől a mutatványtól, de ennek az is oka volt, hogy rendkívül óvatos kislányok voltak, a tehén meg a megetetés közben folyton rázta a fejét a bogarak miatt, amitől hangosan kolompolt-nem a feje, de majdnem-ráadásul olyan fűvel etettem, amilyenből volt neki bent is sok, de azért rendesen megette. Ez a képen is illusztrálva van. Hogy a tehénnek van füve a kerítésen belül is. Amúgy ha azt hiszitek, ő van bezárva, tévedtek. Mi vagyunk bezárva a faluba, neki meg ott a teljes hegy. 

Ahogy Jucipók mondaná.

Amikor elkezdtem a bárban “segíteni”, akkor kiderült, hogy ez a nemes utalás nem mást jelent, mint hogy elmoshatom az összes vacsoravendég összes poharát egy pohármosógéppel, amibe egyszerre kb 17 pohár fér bele. Na most vacsoravendégből ennél valamivel több van, olyan 120 és 180 között. Pohárból ennél is több van, hiszen eleve tán kétféle pohárral van felterítve, de ha sört kérsz, meg koktélt, meg bort, akkor kapsz másmilyen poharat. 

Ti kiszámolhatjátok, hányszor kell nekem a pohármosógépet betölteni, én nem merem. 

Amúgy a pohár annyira szar szó az üveg poharakra, nem? Olyan…puha….műanyag. A glass. Na az kifejezi bezzeg, hogy csörög, meg ütődik, meg koccan, meg ügyesen kell vele viselkedni.

Amúgy a báros munkámnak mindenféle trükkjei is vannak, mármint ugye csak lépésenként árulták el, hogy mik a feladataim (jeget hozni, a sörös korsókat kipakolni, a poharakat mindenhonnan összevadászni, a jeges vödröket kiüríteni, a porcelánokat a konyhára hordani, az üvegeket kétféle helyre rakni, a megfelelő poharakat a megfelelő helyekre visszatölteni a megfelelő preferencia sorrendben, a teraszt ellenőrizni, onnan a hamutartókat a konyhára hordani, a tálcákat az étteremből összeszedni, hogy mindig legyen elég, a fehér és vörösboros poharakat polírozni, végül elmosni a teljes mosogatót, új konyharuhákkal kirakni, az elhasználtakat a mosodába levinni, és mindehhez minden este ellenőrizni a budikat és ki is mosni, ha gáz van velük)

Na hát kb. az első héten elgondolkoztam rajta, hogy vajon végig tudom-e csinálni a szezont úgy, hogy nem török össze egy poharat sem? 

Az első poharat egy héttel később törtem el, egyszerűen szedtem le az asztalról a poharakat, egy pillanatra elkalandozott a figyelmem és hozzávágtam egy borospohár talpát valamelyik másikhoz és nemes egyszerűséggel le is esett.

Azóta nem számolom, de volt, hogy csak felborult a pohármosó tálcájában, volt, hogy a kezemben maradt egy darabja polírozás közben, és volt, hogy a szomszéd asztalnál a pincér azzal viccelődött, hogy majd rám keni a vendégek által eltört poharat, ettől aztán hirtelen el is törtem egy másikat.

De a legjobb tán a múlt héten volt, amikor az egyik aranyos pincér behozott nekem egy tálcát a teli pohármosóba, tehát csak félig fért fel a pultra. Aztán én meg kivettem belőle egy poharat -van itt stratégia, hogy mi mi mellé, hogy a legtöbb beférjen-és pont rosszat választottam, mert ez elég volt ahhoz, hogy a gravitáció megragadja az irányítást és a tálca borulni kezdett. Hihetetlen jók a reflexeim, mikor ehhez van kedvem, most mindenképpen menteni akartam a menthetőt, rácsaptam tehát a tálca másik felére.

Nem is esett le, csak az összes poharat lőttem fel így a szemközti falra. 

Ma este meg csak nemes egyszerűséggel nekimentem az egyik hűtőkilincsnek, amitől talán három pohár esett le a tálcámról. A főni rendes volt, mert nem szólt semmit, a Főpincér pedig csak megkérdezte, hány darab esett le. Úgy tűnik, ezt kötelességének érzi, mert így a Főninek úgy tűnik, hogy aggódik. 

Ezen felül a mai napon szobalány voltam, de nem bántam. Takarítottunk, eltelt a nap, a fénypontja az volt, mikor tudtam beszélni a Marival, meg hogy tésztába tekert és megsütött bulgur is volt a vacsihoz, meg paradicsom. Amúgy mostanában nincsenek a legjobb kaják, de én már azzal kiegyezem, ha van valamilyen saláta, meg valamilyen tésztaféle, meg valami hús, amiből a legvadabb álmaitokban sem gondolná a kedves családom, mit meg nem eszem. Kb. az összes állatot és szinte minden formátumban, de nem örül neki a hasam. A mai sertés az úgy kb. lecsúszott. 

Egyébként elég nehéz enni abból a szempontból, hogy a balomon ülő Regina minden áldott nap és minden étkezéskor szendvicset eszik, mert semmi nem megfelelő az ízlésének, de azért aggódik mindig, hogy lemarad valami finomról, tehát vagy undorkodik, de úgy, hogy az érkezőknek már szól, hogy nem finom a kaja, úgy, hogy ő meg se kóstolta, vagy kér valakitől és úgy gagyizza le. 

De rajta kívül másokra is igaz a kaják folyamatos izélgetése, de a kedvencem ebből a szempontból Márti, aki fujjog, és tegnap apró sajtdarabokat helyezett a csirkéje még véres részére. A mai disznó disznó ízű volt, a tegnapi csirke meg annyira csirkeízű, mintha még élne.

Én a második héten megtanultam a többiektől, hogy itt nem divat bántani a kajákat, mert bezzeg tavaly négynapos kajával etették őket, idén milyen jó, azóta meg relatív jó étvággyal meg tudom enni azt is, amin a mellettem ülő fujjog. 

Ettől függetlenül nagyon hiányoznak a tejtermékek, meg a hús, mert abból nem eszem sokat és az sem esik jól, meg nem is tudom, a kenyér valamilyen formában, meg rizs soha nem volt még például. Meg csomószor olyat eszünk, hogy gőzünk nincsen, micsoda. De csomószor olyat, amit meg még soha nem ettem, és nekem ez érdekes. Mondjuk ami szerintem nem kedves, hogy ki szokott lenni rakva nekünk süti is amit meghagytak a vendégek, és vannak, akik azzal akarnak jóllakni, én meg mindig csak egyet veszek max, hogy jusson a többieknek is. És ma is láttam, hogy Aranyhaj elvett hármat, majd egyet visszahozott kidobni, én meg az egyemet félbevágtam és annak a két kollégámnak adtam, akiknek nem jutott.

Szóval na. Mindegy.

Ma esett, amitől zsipszizsupszi boldog voltam, meg amúgy is olyan, mintha elérnéd a felhőt a fejed fölött, ráadásul már fél10kor végeztem a bárban, tehát elmentem sétálni, és Garfieldot nem is kellett keresni, mert pont jött szembe, úgyhogy megint megszeretgettük egymást, és azért van abban valami varázslat, hogy ülsz valahol a hegyekben, egy tiroli kis falu tök üres, fantasztikus levegőjű, esőáztatta utcáján éjjel egy padkán, öledben egy irreálisan dagadt és szőrös doromboló vörös macskával, és ez a boldogság. 

Ezen felül felfedeztem,  hogy van egy koncertterem, vagy nem tudom, mi az, de éppen komolyzenei fesztivál van augusztus 8-ig, és ha az ember az ajtó mellett megáll, egész jól hallja a zenét. 

Ez meg a mai reggelim.

Na, hát ezek voltak ma. Holnap reggel edzééés. Ma nem voltam, mert Mliba szabadnapos volt és akartam hagyni aludni, és komolyan nehezebben indult a reggelem. 

jól vagyok. Mondjuk el nem kiabálnám, mert minden nap történik valami.

Most éppen főleg a többiek nincsenek jól, mert az a megérzés, hogy a szálloda vezetősége kedvesebben viselkedik a többiekkel, mint a magyarokkal, pedig erre nem adtunk okot. És a többiek sem, akik közül ismeritek a statisztikát, hányat rúgtak ki, és hányan mentek el.

Sőt, a szlovák pár munkaközvetítő irodája befenyegette a szállodát, tehát ők tényleg 8 órát dolgoznak.

Persze, mi is. 

Na de ez mindegy is, én most két napja gyerekekkel vagyok és elvileg ma is, a szobánkban éppen béke van, egy ideje nincs túl meleg kint sem, ráadásul új szisztémám lett, miszerint este meló után ha úgy érzem, sétálok egyet, ha nem érzem úgy, akkor csak lezuhanyzom, csinálom a kis dolgaim, aztán alszom, reggel fél 8kor kelés, háromnegyedre lent vagyok a kondiban, van egy 40-50 percem, aztán reggeli, zuhany, meló. 

Míg a kondiban vagyok, pont az osztrák VIVA toplista megy, ez pl tetszik: (Namika-Lieblingsmensch)

Tegnap pl úgy éreztem, és el is sétáltam amerre szoktam, és mi történt? Találkoztam végre Garfielddal, akit tényleg így hívnak, ami rendkívül indokolt, mivel vörös és olyan dagadt amilyen én még sosem láttam. Anya most feltételezné, hogy rögtön odajött hozzám és fel akart mászni az ölembe és teljesen összedorombolt meg szőrözőtt, meg hozzám bújt, meg az orromhoz dugta az orrát. Anyának igaza lenne. Ooooolyan jó volt. 

És epret ettem reggelire, és tegnapelőtt odajött hozzám a Főni, kezet fogott velem, és azt mondta: Minden jót a névnapodra! Mostanában relatív gyakran mosolyog, mindig köszön és a kérései után hozzáteszi, hogy bitte.  A többi családtagokkal változatlan a helyzet, de mindegy is.

ÉÉÉÉÉÉs kaptam egy rakás képeslapot meg levelet otthonról és tudom, hogy kettő még úton van és ooolyan boldog voltam tőlük. Eddig minden ilyesmit elpakoltam, de most, hogy kint vannak, otthonosabban érzem magam. 

A képeket a teljesen spontán boltba menés közben készítettem. Tényleg szinte giccses a környezet. 🙂

Tegnapelőtt este rájöttem, hogy már csak öt müzliszeletem maradt és a zöldséglé is elfogy tegnap reggelre, vasárnap viszont nincsen bolt. Tehát tegnap reggelre még jut három müzliszelet és zöldséglé, de mára csak két müzliszelet zöldséglé nélkül. Hogy megyek tehát le így edzeni ma? 

Hát úgy, hogy Muci, miután ezt végiggondoltam, beállított a kezében egy naranccsal és egy almával. 

“Azt mondom ezért nektek: Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit esztek vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök! Nem több az élet az eledelnél s a test a ruhánál? Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek – mennyei Atyátok táplálja őket. Nem többet értek ti náluk? Ugyan ki toldhatja meg életét csak egy könyöknyivel is, ha aggodalmaskodik? Hát a ruházat miatt miért nyugtalankodtok? Nézzétek a mezők liliomait, hogyan nőnek: nem fáradoznak, nem szőnek-fonnak, mégis, mondom nektek, még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül. Ha a mezei virágot, amely ma virít, holnap pedig a kemencébe kerül, így öltözteti az Isten, akkor benneteket, kishitűek, nem sokkal inkább? Ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk? Ezeket a pogányok keresik. Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van. Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá! Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról! A mának elég a maga baja. (Máté 6,25-34)”

Küldött nekem egy doboz sütit születés és névnapomra, amitől meghatódtam könnyekig teljesen. 

Mert volt benne süti, ami tehát nemrég az ő kezeit érintette.

Ráadásul a kedvenc sütim.

Ráadásul kézzel fogható bizonyítéka annak, hogy vannak emberek a világon, akik eléggé szeretnek engem.

Ráadásul kézzel fogható bizonyítéka annak, hogy az otthonom, a családom és a barátaim léteznek, és haza fogok menni és szerencsére nem kell olyan nagyon sokat itt maradnom.

(Ha nem érezném úgy, hogy fáj gondolkodni, akkor ezt szebben megcsináltam volna. De úgy érzem, elégedjetek meg vele. )

Ráadásul félek kicsit most is itt a szülinapomtól, mert azért izé, olyankor mindig azokkal voltam, akiket nagyon szeretek. 

Ja és mert volt benne levél is, valódi, kézzel írott kedves levél, bár sajnos hiányolom belőle a paradicsom jelenlegi árát a piacon, meg hogy mit mondott neki legutóbb a barackos bácsi, meg hogy mi hír az utcában, sőt a kerületben, meg hogy kinek hogy szolgál az egészsége, és éppen hány ezer éves vágott virágokat nevelget, de innen üzenem, hogy köszönömköszönömköszönöm, de Mama, hát írd meg ezeket is kérlek és nagyon szeretlek! 

Mindemellett én tök jól fogynék itt, ha pl nem lenne mindig leakciózva félárasra a Sparban a kókuszos Ritter Sport, amiből persze meg kell enni az egész táblát egyben, meg hát a mama sütijéről sem tudok már képet mutatni, bár megosztottam azokkal, akik kedvesek voltak, meg minden kávészünetben is megeszünk legalább egy doboz csokiskekszet a többi szobalánnyal, meg amikor gyerekkel vagyok, akkor én is azt eszem, amit ők, ami Chicken Nuggets (5 szem) hasábbal. Ami hát nem egy ebéd. 

Ergooo valamit ezzel a csokiüggyel csinálnom kell. Ma például azt csináltam, hogy már lelkiismeretfurdalásom volt, hogy az én csokis dobozaimmal és papírjaimmal van tele a szemetes, tehát gondosan megettem minden maradékot, majd elvittem a szemetet és eldöntöttem, hogy ezennel vége az egészségtelen életmódnak. Ja, meg az is nagyon előrelátó, hogy a csokiskekszes dobozokat rögtön levittem a szobalányok szekrényébe, így este nem tudok enni a kávészünetre vett kekszekből. És még Zsiráf is segít, ugyanis ma megint egész nap a holland kislánnyal voltam-csak mostmár ott volt a nővére is-mellesleg ezer darab képet gyártottunk-szóval nem voltam a szobalányokkal, de vittem nekik egy zsebkendőnyit a mama sütijéből, és este mikor éppen vettem el a vacsoránál a sütit, Zsiráf mögöttem állt és rám hüledezett: DE ANNA ma már ettél sütit!! Szóval csak egyet vettem a kettő helyett. 😀

Na jójó, holnaptól megjavulok, nincs több féláras RitterSport. Csak mondjuk szombatonként. Az ugyanis a szabadnapom. Mondjuk holnap pont szombat van. 

Jujj meg ezt nézzétek. Szemérmeskeksz. 

Először is, ezt Schon-nak ejtik. Szóval elmentek az én kedvenc kisfiúim. Egy teljes napot és még kétszer egy órát töltöttnk együtt, és hihetetlen kedves, jókedvű, szeplős tünemények voltak, Neil 4 éves, Seán pedig kilenc és az egyik legokosabb kisfiú, akivel valaha találkoztam és a legszebb is. Még arról is lehetett vele beszélgetni, hogy hogyan segít a gyerekeken a lovasterápia.

Ma visszajöttek még reggel egyet játszani, este pedig szépen befejeztem az utolsó rajzot, amit Soánnak ígértem, feltekertem, és ráírtam a hátuljára, hogy ezt még megígértem, jó volt velük találkozni és nagyon jó utat, aztán kívülről rátettem a kilincsükre, amit meg is találtak, ugyanis este pont mentek el, mikor én jöttem. A szülők is megköszönték a rajzot, meg Soán is, de csak úgy elmentünk egymás mellett, nálam ugyanis volt egy teli vödör jég. 

Akkor eszembe jutott, hogy ó, most láttam őket utoljára, milyen fura is ez, pedig amennyire ennyi idő alatt a szívedhez nőhet valaki, annyira a szívemhez nőttek. Hogy is ne nőttek volna, mikor mióta itt vagyok, ők voltak az elsők, akiktől valódi őszinteséget, ragaszkodást, érdeklődést, kedvességet és szeretetet tapasztaltam.

Nem, nem akarom a többiek sem degradálni kicsit sem, de tudjátok, hogy a gyerekek mennyivel őszintébben és tisztábban éreznek, mint a felnőttek.

Na aztán telt-múlt az este, és épp a wc-ellenőrzésből jöttem, mikor láttam, hogy a család eltűnik a liftben, ők észre se vettek. Seán azonban egyedül fent volt a portánál, megint elmentünk egymás mellett és köszöntünk lelkesen, ahogy szoktunk. Aztán bementem a bárba, lepakoltam talán megint a jeget, jövök ki, erre látom, hogy ott áll és nagyon tipródik. Kimentem hozzá, erre azt hadarta:

“We are leaving tomorrow, so we not gonna see each other again, so I just wanted to say bye. “

Ezt egy levegővel mondta el, a bye-nál a hajába túrt majd sarkon fordult és gyakorlatilag elrohant és ezt hiszem ez volt életem egyik legbájosabb pillanata. 🙂

A történetnek szinte varázslatos mellékszála pedig, hogy Aranyhaj, akivel gyakorlatilag kétszer beszéltem egy szót, és azt is én kezdeményeztem, tegnap megint sokat volt itt és míg Mliba tudomást sem vett rajzolásomról, Aranyhaj megdicsérte, majd mikor este jött, bátortalanul megkérdezte, lerajzolnám-e a kiskutyáját-persze-, majd megkérdezte, tényleg pszichológiát tanulok-e, mert ő is, aztán relatív sokat  beszélgettünk hármasban összesen négy nyelven. 

Most meg kilenc perc múlva munka és pizsiben meg szemüvegben ülök az ágyban. 

Tündéri blogolvasóim, jó, hogy vagytok, de a személyes ismerőseimet kérem, hogy facebookon ne is említsék a blogot, mert a facebookon már ismerőseim, akikről írok, és bár álneveket használok és nem szidtam nagyon senkit, de azért mégsem biztos, hogy a kedves kollégák és kolleginák örülnének ennek a blognak, vagy lehet, hogy sokkot kapnának létezésétől. 

És hát én nem szeretnék senkit sokkolni, ez a blog csak a kedves családi és baráti társaság egyszerre-értesítésére szolgál. 

autózgatunk a havas, pónis, tehenes hegyek között. Eleinte úgy éreztem, hogy a gyomrom is nehezebben működik, ha még németet hallgatnom, de aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen valamilyen szinten közel kell engednie az embernek magához a dolgokat, különben honnan jöhetne rá, hogy valójában szépek.

Csak épp a szálloda kezdett megtelni vendéggel.

Ugyanis ez a szálloda valójában kettő. Egy testvérpáré, a pasié az egyik, amiben én lakom, a nővéréé a másik, amiben meg a nővre lakik-hihetnétek, de átvágtalak titeket, mert ő nem ott lakik, hanem most kapaszkodjatok meg, egy harmadik szálloda részben, aminek meg nincs neve, csak pusztán úgy hívják, hogy a Rezidencia. De ha most azt hiszitek, hogy a család többi része meg ott lakik, akkor részben tévedtek, mert a család nagy része mégis itt lakik, ahol én is. Csak én az alagsorban a többi droiddal-és bocs, de az ő nézőpontjukból-ők meg a tetőtérben, ahol még csak egyszer voltam, de wow.

Szóval kicsit sokasodik a munka, én meg fáradok, meg amúgy is, szóval mostanában semmilyen izgalmasságról nem tudok beszámolni, mert újabban esténként lefekszem aludni és meredeken nem keresem meg a többieket.

Na, de tegnap volt a szabadnapom, és Mucival elmentünk a Piberger See-hez és gyermekeim hát bakker, ilyen szép helyen én őrületesen régen voltam. Na és nem találnátok ki, de leginkább innen a Csibe hiányzott nekem, mert ő a tökéletes lakótárs és programtárs nekem, mert mi úgy ismerjük egymást, és úgy összehangolódunk. Muci meg rettenetesen izgága, így többször kellett máshova költöznünk a parton belül, de várjatok, elmesélem rendesebben.

Szóval, rettentetesen sok szerpentinen kell felszerpentenni és ott van egy parkoló, ahol gyanútlanil leparkolsz. Azért vagy gyanútlan, mert itt még csak két bájos templomkát látsz, meg egy csomó autót, de azok mindig rondák. Aztán elindulsz és egy teljesen olyan ház mellett vezet az utad, amibe én be akarok költözni, meg az esküvőmet is ilyenben akarom, szóval egy közel tökéletes pajta, vagy régi istálló ez a ház, olyan zöld csodalevelekkel teljesen befutott lécfalakkal, a tövében virágokkal, de mivel ezt kellőképpen úgysem tudtátok most vizualizálni, ezért inkább megmutatom.

Aztán mikor kellőképpen hüledeztél, hogy mennyire jó már ez a ház, akkor továbbsétálsz és teljesen sokkot kapsz tőle, hogy mennyire gyönyörűek a hegyek körülötted, és milyen édes a kis út, ami visz köztük, és milyen magasak, és milyen durván lenyűgözőek.

Na aztán balra fent meglátod, hogy valaki odaveteményt egy csöpp kis veteményeskertet teljesen, és abban van minden, de olyan kicsi, és olyan édes, és teljesen megmagyarázhatatlan, hogy vajon ki veteményte azt oda, de vannak kis ülőkék is neki, meg egy apró kis ház-szekrény is, sőt a paradicsomnak külön tetője is van. Olyan bájos, hogy megőrülsz.

Aztán mész tovább, és a kis malom a mező szélén a csobogó ivóvízzel meg a kis patakkal, az már szinte semmi, mert már nem maradt benned hüledezési lehetőség, de ekkor meglátod a tavat, amit teljesen körbevesznek a fenyőfák, tökéletesen le lehet látni az aljára, és a partján fiúk (!) vannak, de helyesek (!) részint még kigyúrtak (!) is. Na jó, ezek nem biztos, hogy a táj részei, de nagyjából itt láttam egy darab olyan fiút, mióta átléptem itt az országhatárt, akit otthon is jó pasinak tartanék.

Na de és lehet 5 euróért bemenni a stégre szemközt, de szerintem ez teljesen értelmetlen, mert ha sétálgatsz, találsz teljesen saját és annyira sokkolóan kedves partszakaszokat, ahol süpped a talpad alatt a föld a lerakódott levelektől-avartól, de ez már talaj, és olyan, mint a szőnyeg, és teljesen egyedül bemehetsz.

Na és Muci izgága volt, aminek szomorú következtében eldobta a telefonját, ami sajnos egy teljesen hegyes sziklára esett és teljesen összetört, de aztán megint költöztünk, de ez két okból nem volt baj.

Nem hinnétek, hogy lelkesedésem fokozható, de ekkor találtam egy parányi, a parton, fából épült házat, kis fa szekrénnyel az oldalában, és egy teljesen saját, mesterségesen valahogy lekerekített kis tavaccsal, amibe folyt be folyton a víz. Teljesen el volt hanyagolva és körülvéve szalaggal, tehát nem mentem be, de szakasztott olyan volt, mint egy hely, ahol álmomban már sokszor jártam.

Na és aztán jött a csoda.

Mert hogy én akartam egy labdát igazán, hogy tudjunk játszani, de nem leltem sehol, és a költözéskor-mikor más szakaszra hurcolkodtunk-bementem egyedül a vízbe, beúszkáltam, és nem találjátok ki, mi lebegett ott a vízen. Hát én olyan boldog voltam a személyesen Istentől, vagy az Univerzumtól kapott labdámmal, hogy csak na.

Aztán ma meg az a csoda esett meg, hogy reggel jött a Belga kisfiú, hogy ne menjek sehova, mert reggeli után érkezik, és jött is a testvérével, és annyira jól elvoltunk, hogy közölték a szüleikkel, hogy ők örökre óhajtanak maradni, de ehelyett a gyereksarok zárásáig maradtak, bár a tökéletes elbűvölésük akkor történt meg, mikor kiderült, hogy kép alapján a világon akármit le tudok rajzolni, és tudok 3D-ben írni. Szóval most még van tőlük négy rajzra megrendelésem, és kicsit majom vagyok, hogy elvállaltam, hogy megrajzolom nekik, de no, hát ez legyen a legnagyobb bajom.

Aztán a bárban meg irtózatosan sokan voltak, szóval nem volt idő unatkozni egyáltalán, és negyed 11kor végeztem, szóval kivagyok mint a csacsi.

Amúgy fogalmam sincsen, mi történt, de érkeztek még szlovákok karton-szinten (hatan) és így már teljesen ők nyertek ami a létszámot illeti, de nem tudom, hol esznek, és mikor, mert ma a vacsinál nem voltak ott tömegesen.

Mellesleg Mliba újra beszél velem kedvesen és normálisan és ennek nem tudom, mi az oka. Mondjuk én azt csináltam, hogy két napon kívül, mikor az én tököm is mindennel tele volt-akkor nem szóltam hozzá, ha bejött, kimentem, stb-teljesen normális és kedves voltam vele, mintha mi sem történt volna. Most, mivel nem beszéltük meg így nem bízom meg benne, hogy csak színészkedik, vagy tényleg őszintén megbékült, de én tényleg nem haragszom rá, mert miért haragudnék. És minden reggel szépen kitárja nekem az ablakot, mikor elmegy.

Na, hát ez a pillanat is elérkezett  de kezdjük az elejéről.

Tegnap másnapos voltam, meg úgy általában is a tököm tele volt mindennel. Liza vagy buta vagy gonosz, de ilyeneket csinál, hogy visszahívja a szobalányok kettes számú vezetőjét, Marikát, hogy szerinte én nem jól csináltam meg az ágyat és így is lehet-e mert ő ezért halad lassan. Vagy képes közölni az általa nagy alakúra hajtogatott gyerekköntösre,  hogy én azt mondtam, az kicsi.

Aztán rávágott a fenekemre. De erősen. Aztán Ákoséra is. Na akkor már úgy éreztem, átharapom a torkát. Amúgy egészen durva ösztönöket hoz elő az emberből a kialvatlanság meg a kimerültség. Ja és nem féltékeny vagyok, de csapdossa a szlovákok fenekét, meg keverje őket bajba, de grrrrr…na mindegy.

Zsiráf meg kitalálta, hogy nem beszélhetünk Ákossal magyarul. Tök durva, hogy egész nap együtt dolgozunk elvileg, de ha valamit meg akarok vele beszélni, akkor meló után a szobájában lehet csak. 

Na és ugye minden úgy van, ahogy eddig is, Mliba utál, Aranyhaj csomót van nálunk, és a tegnap esti munkába mehettem a saját ruhámba, ahol is nincs is kedvem hosszan leírni, de a lényeg, hogy anno közölte az egyik pincér, hogy segítsek a tányérokkal, amire engedélyt is kértem és kaptam Főnitől, tehát egy hete ha ráérek, én is leszedek, erre a Főpincér tegnap utánam jön a konyhára, hogy én ezt nem csinálhatom, ami nagyon megalázó érzés volt mert azt sem tudtam, miért nem, a többiek futkároznak, én meg egy órán keresztül egy-egy pohárral sétálgatok, meg unatkozom.

Na tehát lementem ellenőrizni a budikat, hiszen ugye ez is az én dolgom, és rögtön tele is sírtam őket, majd visszamentem és fél óra múlva rácsuktam a fém üveges fiókot az ujjamra, amitől lejött egy adag, bőr, plussz eléggé vérzett is, tehát vissza kellett mennem a szobába ragtapaszért meg bőgni.

Amikor végeztem, eldöntöttem, hogy most van az, hogy mindenki bekaphatja, felöltöztem, kisminkeltem magam, felpakoltam a nagyszülőktől kapott leveleket meg a telefont és a tabletet és mindezt villámsebesen, mert már fél10 volt és elindultam az egyetlen általam ismert bárba. Most nem volt kedvem megkeresni a többieket, nem volt kedvem a…na itt hagytam abba reggel, és az a story vége röviden, hogy út közben is rohadtul szembejött valaki, akivel nem volt kedvem dumálni, de kellett, meg aztán megtudták ketten, hogy ottvagyok, tehát utánam jöttek, aztán megjelent az egész banda és jujjdemeghatóan mégsem magányosan fejeződött be az estém.

De mivel jelenleg az alatt a sokk hatás alatt állok, hogy még mindig trágya az egész ügy főleg, és ma az új szobalány közölte velem, hogy a lányokat szereti, majd ma a jacuzziban az ölembe vetette magát és azt ordította, hogy mi két leszbikus vagyunk és majdnem belefulladtam a melleibe és nem igazán tudtam úgy lelökni magamról, hogy közben a melegek iránt toleráns is legyek és ne látsszon, hogy mindjárt odahányok, hát a rohadt életbe, mi folyik itt.

Ezen felül asszem az egész szálloda megint pornót tölt le, mert megint tíz perce tölti az oldalt, ahol meg kéne csinálnom a munkám, amit reggel sem engedett negyven perc alatt.

Én tényleg nem vagyok ideges, de basszus, azért mindennek van határa.

Mliba épp leejtette a dinnyéjét. Tuti nem ébredt fel a szálloda. De tényleg, a dinnyéjét. Nem esett szét atomjaira. Meglepő módon. Pedig örültem volna. Bassza meg, kezdek rosszindulatú lenni.

De bassza meg, a nő, aki miatt utálok a szobámban lenni ma az arcomba nyomta a mellét. És közben persze végignéztem, ahogy Mliba persze azzal a sráccal szórakozza végig az estét, aki engem valamennyire is érdekel.

Mert ezek a nők pontosan tudják, hol fáj a legjobban.

Tényleg kurvára elegem van.

De amúgy nem kell aggódni, semmi baj, majd holnap leírom, hogy ma jók is történtek. Csak nem bírok magamhoz térni.