Holnap majd írok egy bejegyzést, vagy lehet, hogy holnapután, mert sose tudni, mi történik, amiben összegyűjtöm az itteni örömeim. Judit néni, Neked innen köszönöm a zenéket, lekendeztem egy csomót a válaszban amit írtam, majd elszállt az egész, de majd azt is újraírom. 🙂
Szóval holnap majd elmesélem örömeim, és közte lesznek az esti séták zenékkel és versekkel a kis falu sötét, nyirkos utcáin. Holnap majd elmesélem, de ma csak azt engedjétek meg, hogy elmeséljem, hogy az utóbbi időben ha én én is voltam még mindig, azt tanultam, hogyan működik a pohármosó és hogyan kell törülközőt tökéletesre hajtani és annyi mindent még és olyan kimondhatatlan gyönyörűséget jelentenek most a versek. Mert otthon sokkal inkább részesei az életemnek és nem is kell, hogy annyira azok legyenek. Más a beszéd, más az érintés, mások a szavak és mások a témák. Itt különlegesebbek a versek. Az enyémek. Mint a tiszta víz. Nem is tudom ezt most jól elmondani.
Radnóti Miklós Tétova Óda
Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, –
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagyok más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.
