Annie blogol

hogy kezemben egy fél pár véres zoknival és vérző lábbal álltam a szoba közepén körülvéve három szlovák szobalánnyal és zokogva németül ordítottam nagyjából mindegyikkel.

Pedig már tegnap elgondolkoztam, lehet-e rosszabb, de ilyesmin nem érdemes gondolkozni, mert lehet. Mindig.

Na de hogy mi történt? Részletekbe nem bocsátkoznék, mert ugye emberekről egy ideje nem annyira írok, de a lényeg, hogy a veszekedés vége a magyarok között az lett, hogy többen elmesélték embereknek, hogy a másik mit mondott róla a háta mögött, így én is részesülhettem annak és hosszú bemutatásában, hogy a társaság egyes tagjai mit gondolnak rólam. Nem szépeket! Mondjuk mindezt sejtettem. 

De nem csak én lettem ebbe belehúzva, általánosan megint remek a közhangulat, csak most már meg sem nagyon játsszák az emberek a normalitást. 

Na eztán aztán meg a szlovák szobalány közölte a szlovák újfőnökkel, hogy én azért sírtam, mert ő borított ki-mármint az új főnök. Aki erre megkeresett, közölte, hogy azonnal menjek vele a főnökökhöz, mert most megmondjuk nekik, hogy én nem akarok többet itt dolgozni. Ja és többet ne is mondjam ki a nevét. Mivel három perccel előtte ejtettem egy asztalt a lábamra, ami felvágta a körmöm ketté, és fél órával előtte zokogtam ki a lelkem a szobámban, így eleve hangulatban voltam, de mondtam a nőnek, hogy a főnökség előtt tán kérdezzük már meg ezt a szobalányt, hogy miért hazudik vajon. 

Így tehát odamentünk, de egyáltalán nem derült ki, hogy miért csinálta ezt a szarkavarást, mert én annyira kiakadtam, hogy németül teljesen folyékonyan elkezdtem elküldeni a picsába, és őszinte meglepetéssel vettem észre, hogy tényleg mindenki megijedt, csak Zsiráf lépett oda hozzám, hogy nyugodjak már meg, nincs semmi baj, blablabla. De volt baj! És most is van. Mert a szlovák picsa annyit bírt végül mondani hogy oké Anna, én nem értem, én meg mondtam, hogy az remek, és tudom, hogy nem beszélsz németül, de azt se tudod, hogy mi az az ungarisch? Mert akkor tán megérthetted volna, hogy velük van bajom, hanem a magyarokkal. 

Tényleg azt hiszi valaki, hogy azért fogok bőgni, mert az új szobalányok főnöke nem kedves? Tényleg zömmel nem kedves, sokkal nyersebb és néhol bunkóbb a stílusa mint a Zsiráfnak, akit nagyon szeretek, de baszki ez van, leszarom. Mindent úgy csinálok ahogy mond és néha mosolygok is hozzá. Egy hét. Ne legyen kedves, ha nem akar az lenni. 

Eztán meg szlovákul beszéltek és nem szóltak hozzám, bár a Zsiráf megkérdezte többször, hogy jobban vagyok-e meg mondta, hogy össze kell szednem magam. Viszont a szlovák lánnyal kedélyesen elcsevegtek továbbra is. 

Ergo most szerintem ez az új nő amúgy nem hisz nekem, mert ugye a szlovák szobalány szlovák, tehát nem tudom, hogy ezt mennyire fogom megszívni még ezen a héten vagy mennyire nem és nem értem, ez a picsa hogy csinálta ezt a kavarást, azt sem nagyon, hogy miért, de hogy így nagyon szeretném, ha történne valami bármi pozitív itt kint, mert már olyan jól elhatároztam, hogy azt a sok mindent amit itt megtanultam leírom egy összefoglaló lezáró blogbejegyzésbe, de jelenleg a két és fél hónap tanulságának csak az tűnik, hogy az emberek gonoszak, nem szabad bennük megbízni, folyton hazudnak és egyáltalán az egész szállodai munka olyan mint a Zimbardo börtönkísérlete. 

Egy hét. 

Légyszilégyszi forduljanak jóra a dolgok.

Valahogy. 

(ez ilyen se szülőknek, se nagymamáknak nem ajánlott bejegyzés)

Le kell írnom most, mert még a végén hazamegyek és fejbevág a csodás Budapest csomó fénye, meg a roséfröccs, meg egyéb túlromantikus csodálatosságok, vagy visszamegyek a szobámba, ahol annyi mindent éreztem, és akkor talán megint lesznek érzelmeim, de az nagyon durva, és amúgy tök jó, hogy itt mennyire nincsenek.

Mivel a környezetemben lévő emberekre semmilyen szinten nem tudok érzelmileg támaszkodni, és mivel az az érdekes, hogy még az otthon lévő barátaimra sem szüleimre sem támaszkodom érzelmileg, ezért az történt, hogy bennem lett meg az érzelmi középpont, tehát érzelmileg saját magamra támaszkodom.

Ez nagyjából azt jelenti, hogy tartok egy egyensúlyt saját magamban odafigyelve arra, hogy ez megfelelő és jó legyen, és mikor ezt kintről-vagy bentről jövő hatások billentik, akkor visszarakom rendbe. Szóval így tudom, hogy mi billenti és arra felkészülök, vagy ha meglepően billenti valami, akkor saját magamban azt a lehető leggyorsabban rendezem. Ha nem sikerül, akkor elmegyek sétálni vagy csinálok valami mást, ami jót szokott nekem tenni, ami lehet edzés, egy jegeskávé a boltból, bizonyos zenék, vagy bármi.

Egyébként félek egy kicsit emiatt a hazameneteltől, mert az otthoni dolgok nem ideiglenesek annyira mint itt minden, az emberek pedig fontosabbak, tehát nem lehet csak úgy legyinteni rájuk, mint itt nagyjából mindenkire. 

Azért gondolkoztam a szerelmen pont, mert egyrészt nem emlékszem rá, hogy milyen. Másrészt nem vágyom rá. Mert túl sok kontrollálhatatlan érzelmi borulással jár. Jelenlegi helyzetemben az is szinte hihetetlennek tűnik, hogy én valaha-és baromira nem rég-teljesen jelentéktelen fiúk cselekedeteitől függtem, vagy ha nem is én, hanem a hangulatom. Most sem vagyok mindenki iránt teljesen közömbös, de itt például rendben lévőnek tűnik, hogy az ember a hormonrendszerét karban tartsa mindenféle különösebb érzelmek nélkül és ezzel nincsen gond. (Szóltam előre.) 

Ergo az a fura, hogy valaha a szerelem mint olyan, szinte az élet értelmének tűnt, de most meg én tűnök az élet értelmének, illetve nem én, hanem az, hogy boldog legyek és mindig jobb és jobb, meg okosabb, és több és megtanuljam a dolgokat, de nem csak magamért, hanem másokért. És itt most nem is csak a választott hivatásomról van igazából szó, hanem arról, hogy az ember a saját maga karbantartásával mármint a saját maga megfelelő működésével hat a környezetére is és ez nagyon fontos, hogy te olyan legyél, aki béke, aki megbízhatóság, aki…egyensúlyban van. De nem azért akarok elsősorban ilyen lenni, mert ez másoknak jó, hanem mert ez nekem jó.

És most utólag egyébként nagyon örülök neki, hogy a magyar társaság valamilyen szinten kiközösített (amúgy összeraktam mindent ezzel kapcsolatban, tudom a pontos miérteket, tudom, kinek mit mondtam, hogy és miért ment vissza és teljesen értem, és nem bánom annyira) mert különben egyrészt hajlamos lettem volna rájuk támaszkodni érzelmileg, másrészt lehet, hogy elkezdtem volna hasonulni hozzájuk, hogy jobb csoporttag legyek és az messzebb vitt volna saját magamtól és nem közelebb. És ezt a különbséget így nagyon pontosan megéreztem, hogyha választanod kell a saját elveid és emberek között, akkor jobb, ha az elveidet választod. Mindig. Ezt most hosszabban ki tudnám fejteni, de szerintem világos, miért. 

Mindemellett ne higgyétek azt, hogy ez a “kiközösítés” ez valami látványos vagy rémes dolog, mindenkivel jól elvagyunk, csak én este nem megyek, ők meg nem hívnak és ezzel senkinek nincs baja ráadásul a csoporthoz-tartozás semelyik kritériumát nem kell csinálnom és nem is csinálom. 

De azon gondolkoztam, hogy ugye eddig is egyfajta ámokfutás, amit én munkaügyileg véghez vittem, szóval hogy annyi féle munkám volt, hogy az egy önéletrajzban szinte szégyellni-való (hozzáteszem egy helyről nem teljesen a saját szándékomból jöttem el) de hogy arra gondoltam, hogy el kéne menni katonának, meg Afrikába majmokat nevelni, meg nem tudom, ilyen irreálisan extrém dolgokat csinálni, mert ez a gyorstalpaló ebben a mini-faluban is többet dobott az önismeretemen mint…nem, az ember és a világismeretemen mint pl. az egyetem. 

Na amúgy már nem is tudom mit akartam mondani, de majd pár hónap múlva fontos lesz, hogy ezeket leírtam. 

Nekem. 

hogyaz utolsó héten már önmagában boldogok leszünk a mielőbbi távozás gondolatától, és hogy a vendégek levonulásával elkezdődik megint a szezon elejére jellemző nyugalmasabb időszak. 

Azt hittem. De ember tervez, de minek, ugye?

Ehelyett mindenki felszabadultabb, türelmetlenebb, könnyebben bonyolódik konfliktusba, többször legyint, hogy most már mindegy, meg jó lesz az úgyis, könnyelműbb döntéseket hoz,  és mindent könnyebben leszar.

A tegnapi ebéd annyira jól kezdődött például, ugyanis Aranyhaj lassan egyedül marad, a szobatársát egy szakácsnőt már hazaengedték, Csehsrác szabadnapos volt és ebédnél nem tette tiszteletét, így odaültünk mellé ketten magyarok a szlovák asztalhoz. És az van, hogy ennek az egész szezonban így kellett volna lennie és úgy örültem neki, hogy ha csak egy étkezésre is, de felbomlott ez a szlovák-magyar távolságos hiszti. 

Na erre a magyar asztalnál estek egymásnak az emberek. És én mindig egy faszságnak-már bocs-gondoltam, mikor emberek azt mondták, hogy “ó, ezek a negatív rezgések, érzem őket, blabla”-mondjuk nem tudom, miért, mikor én is számtalanszor érzem őket, de bár semmi közöm nem volt a vitához-ami nem teljesen igaz, mert hozzám “közel állók” között robbant ki-mégis én is felhúztam magam egy kicsit, mert az emberek egészen egymást nem embernek kezelve kezdtek egymás gyenge pontjain ugrándozni vidáman és a felnőtt lét szabályait tökéletesen mellőzve megsértődni, kiabálni, sírni. Én meg persze megpróbáltam-a szomszéd asztaltól-kicsit csitítani a kedélyeket, és mindenkinél elhelyezni egy-egy olyan mondatot, amitől megnyugszik-mellesleg sikerült úgy tűnik.

Béke az nincs, de legalább nem is folytatódott. Bár ugye én, nemes békegalamb, sőt szinte Svájc, épp a szobámban írok blogot ebédidőben, mert a mai napon úgy döntöttem, hogy köszi de pont nincs kedvem látni sem a kedves társaságot, itt legalább béke van meg Mitsoura.

Jó, meg amúgy megint úgy minősítettem, hogy a szobámban normálisabb kajához juthatok, mint a mai ebéd, tehát jelenleg fél kiló szőlőt tolok befele lelkesen. Főleg, mivel állítólag ha valaki csak szőlőmagon élne, az kb mindent fedezne, ami kell neki, legalábbis az valami irreálisan nagy csodaszer. El is döntöttem, hogyha már ez egy ebéd, akkor szétrágok minden magot. Csak nem kellett volna magtalan szőlőt venni!

Mindegy, de ez egy valóságos péntek, következésképpen holnap egy valóságos szombat lesz,  ami azt jelenti, hogy nem kell senkivel kommunikálnom, akivel nem akarok, és nem kell budit se pucolni, csak a sajátomat de még azt is csak szabad akaratomból. 

Amúgy majd még ne felejtsem elmesélni, hogy olyan jópofaságok történnek, mint hogy a recepciós lánnyal néha elmegyünk reggelizni a helyi pékségbe, ahol van valódi remek kávé is, meg szendvics, meg csokis croissant, és a lány ismerősként fogad minket aki ott dolgozik, meg beszélget, és már integetünk egymásnak az összes helyi pincérrel a helyi étteremből, meg megkérdezik mizu mikor betérek, meg kaptam ajándékba egy teljes gyertyatartót gyertyával, de ezt lehet, hogy meséltem, meg van egy kislány, akire egyszer vigyáztam, és iszonyú édes, mert öklözéssel köszön a főnöknek mindig, ha éppen elválasztja ettől egy bárpult, akkor nagy nyögésekkel felmászik a bárszékre és így éri fel.

És annyira fáradt volt pár napja a szlovák szobalány, hogy mikor megkérdeztem fázik-e és felajánlottam neki a pulcsim, akkor mondta, hogy nem köszi, mert úgyis ha megyünk vissza dolgozni, akkor kimelegszik, meg belelóg a pulcsi a klóros vízbe, szóval nem kéri. Mondtam neki, hogy oké, de legközelebb németül mondja, mert magam sem értem, ezt hogy értettem meg szlovákul. 

Letelt az ebédszünet, de majd még okvetlen tájékoztatlak titeket az egyéb fontosságokról. 

hogy mikor hozzászóltok a blogomhoz, akkor eldöntöm, hogy akarom-e, hogy látszódjon másoknak is, vagy nem, és van, hogy nem akarom. És azért nem jelenik meg. Semmi baj, csak amire itt nem akarok reagálni annak felesleges kint lenni. 

-Anna! Hol voltál? Miért csak most jöttél vissza? Miért nem hoztad le a szennyest? Fogj egy vödör vizet és menj a harmadikra a 307-esbe balkont mosni. Jó, veheted ott is a vizet. Anna! Vileda! Anna! Ne vidd mégse a vödröt, van fent is. Igen, kettő is van fent.

(…)

-Anna! Hova mész? Melyik szobába? Melyikbe?? Annak nincs is balkonja!! Ja, rendben, menj. 

(…)

-Anna! Lemostad az ablakokat? Nincs még kész? Mit csináltál eddig? Csak a balkont?? Te jó ég.

És én erre még mindig azt tudom mondani, amit az étteremben is olyan gyakran. Van egy maximum sebesség, azzal vagyok hajlandó dolgozni és normálisan. Utána vagy a minőség romlik, vagy szívesen hazamegyek. Ez van. A siettetésnek főleg azért volt sok értelme, mert utána elengedtek másfél órával hamarabb, ugyanis nincs elég munka és ennyi ember nehezen tesz már úgy, mintha dolgozna.  

*Persze nem volt fent két vödör. Persze kellett volna.*

Életem egyik leginspirálóbb találkozása egy majdnem-randi volt. 

A sráccal egy társkereső-appon keresztül ismerkedtünk meg, és nagyjából öt perc alatt kerültünk azonos hullámhosszra és annyira nem tudtuk abbahagyni a beszélgetést, hogy mindketten lemondtuk a másnap esti randijainkat, hogy egymással találkozhassunk.

Idősebb voltam nála talán két vagy három évvel is és egyáltalán nem randi volt a miénk, legalábbis egyikünk sem úgy ment oda. Már a képeken látszott, hogy nem semmi a srác, de amikor élőben megláttam, kicsit elakadt a szavam. 

Farmernadrág, farmer-ing kellőképpen kigombolva, mögötte borotvált izmos mellkas, elegáns bőrcipő, barna szemekbe göndörödő barna haj, széles vállak, és nyitott őszinte, kedves mosoly. 

Az egyik legszebb, de biztos, hogy a legvidámabb fiú volt, akivel valaha találkoztam. A randi hat órásra sikeredett, amely idő alatt kb. 13 km-t sétáltunk a belvárosban.

Sosem találkoztam még olyan emberrel, aki ennyire szerelmes lett volna önmagába. Persze meghallgattam a történetét, ami egy kövér kissrácról szólt, akit mindig csúfoltak a suliban. Aki aztán megrázta magát, szuperegészséges táplálkozásra váltott, konditerembe kezdett járni, megtanult gitározni, és elkezdett vibrálni. Imádta önmagát, imádta az eredményeit, új és új célokat tűzött ki, amikért árkon-bokron átment. 21 évesen éppen befejezte a főiskolát, de jól fizető állása, álomszerű teste, és fantasztikus élete volt, melynek ő volt az egyértelmű sztárja. A reggeleit gyümölccsel és meditációval kezdte, a munka, főiskola mellett belefértek a barátok és az edzés, esténként naplót és hálafüzetet vezetett. 

Szóval míg a legtöbben tudjuk, hogyan kéne, ő nem csak tudta, de úgy csinálta pontosan. És nem állt meg többet, és nem nézett hátra, és nem hagyta senkinek, hogy negativitással lehúzza. És nem is tudta többet senki lehúzni.

Arról panaszkodott nekem a fiú, hogy ha találkozik valakivel, gyakran rosszul érzi magát, mert meghallgatja a másik panaszait, aki megkérdezi aztán, és ő hogy van, és ő úgy érzi, hülyén jönne ki, ha azt mondaná, minden rendben van vele és hálás az életének minden percéért, és minden reggel boldogan kel fel és boldogan, nyugodtan alszik el. Hülyén jönne ki, mert dicsekedésnek érzi, pedig ez az igazság. És hát ezt ő csinálta magának. Minden nap megcsinálja. És szokott rossz kedve lenni, néha, egy-két órára. És nem volt beteg egyébként 14 éves kora óta soha. És már csak egy valami hiányzik. Egy lány. Aki lenne vele boldog.

Az a lány nem én voltam, és ezt mindketten éreztük. De mégis nagyon hálás vagyok, hogy találkozhattam ezzel a fiúval. Azóta készülök arra, hogy majd egyszer én is ilyen leszek. ÉS igazán sosem lettem ilyen. Csak itt. Mert itt annyira kaka volt minden és annyira mindennek azonnal lett következménye, és annyira, de annyira magamra voltam utalva abban, hogy boldog leszek-e, hogy hogyan kelek fel reggelente, hogy muszáj voltam olyan döntéseket meghozni minden nap, és úgy élni a napokat, ahogyan azok nekem a legjobbak. És még mindig nem vagyok ám olyan! Csak sokkal közelebb. 🙂

Most volt egy mélypont és a csokit mint olyat nem győztem le itt sem. De alapvetően, amit remélem, hogy hazaviszek, az az, hogy egyrészt te vagy az egyedüli felelős szinte mindenért, ami történik veled, illetve leginkább azért, ahogyan te megéled, a másik pedig, hogy senki nem csinálja meg neked a boldogságot, ha te nem csinálod meg magadnak, valamint hogy mindenki egészen nyugodtan veheti a kis túrazsákját és távozhat az életedből de azonnal, akivel nincs meg a közös hullámhossz, aki nem boldogít, aki nem értékel, aki nem azt adja, amire szükséged van. És ezt nem kell sajnálni, és nem kell rajta busongani, mert bizonyos kapcsolatok fenntartásával olyan kikötőkbe horgonyozzuk le magunkat, ahol már egyszerűen semmi dolgunk nincsen, és régen továbbmehettünk, fejlődhettünk, színesedhettünk volna. Aki meg annyira akar, az úgyis utánunk jön, és akkor még eldönthetjük, hogy most akarunk-e foglalkozni vele.

Szóval ne, ne várjatok. Senkire. Egy percet sem. És ne nézegessétek mások életét vágyakozva, hanem kérdezzétek meg magatoktól, hogy mi az, ami engem igazán boldoggá tesz? És ki akarok lenni? És aztán kezdjetek el azon dolgozni ezerrel. És nem is lesz már idő erre a sok aggodalomra, meg szomorgásra, meg várakozásra. És nem lesz kérdés elég jó vagy-e? Mert volt-e olyan, hogy minden erődet bedobtad és a nap végén elégedetlen voltál? Szerintem nem. Mert ha nem is lett meg a cél, a nap végén már sejtetted, hogy holnap mit kell kicsit máshogy és hogyan jobban csinálni, hogy meglegyen. 

Szóval kedvenc Körösztanyám, nagyon köszönöm a nótákat, mindet végighallgattam és sokat szeretek is belőle én is, és nagyon szenzációs vagy, ahogy követed itt az eseményeket, meg nagyon szépen köszönöm ezt a fajta támogatást! Azt is köszönöm, hogy mindig tájékoztatod a Mamáékat! 

A dalokról eszembe jutott, hogy összeszedem azt a listát, ami nekem eszembe jut ezekről, amiket írtál, mert jó játék. 🙂 Ezek teljesen itteni zenék, amiket azóta “találtam” mióta itt vagyok. 🙂 

És ezt a bejegyzést már egy hete írom, de ma úgy néz ki, csak elkészül. 😀 

Hős:

And then she’d say:
“It’s okay
I got lost on the way
But I’m a supergirl
And supergirls don’t cry”

And then she’d say:
“It’s alright
I got home late last night
But I’m a supergirl
And supergirls just fly”

Erős: 

Yelawolf Till it’s gone

Ain’t much I can do but I do what I can
But I’m not a fool there’s no need to pretend
And just because you got yourself in some shit
It doesn’t mean I have to come deal with it

Erre nagyon tudok kondizni. 

Győztes: 

Learn to Fly – Foo Fighters

“Now I’m looking to the sky to save me
Looking for a sign of life
Looking for something to help me burn out bright
I’m looking for a complication
Looking ’cause I’m tired of lying
Make my way back home when I learn to fly high.”

Laza: 

Alap, hogy jobban áll, ha kiröhögöd az apokalipszist,
Mint ha leszedálva csak adod a hisztist.
Ezt is túléljük. Azt is, amit a sors ránk oszt,
Valami közepes káoszt, én tudom, kibírunk pár rossz
Napot, egy-két-há-négy-öt-hat hetet,
És lenyomunk száz hosszt, itt a Balaton, csá, oszt,
Hanyagold a pátoszt, limitáld a feszkót,
Tudod, ide dresszkód nem kell! Itt meztelen az igazság.

Ref:
Van még pohár, vedd el! Van még, ma napfény rendel.
Van még időnk élni, kezdd el!  Van még elég festék,
Van még egy új nap, tessék! Mázold át! A miénk!

Bátor: 

Na ezt nem találom. Ha meglesz, szólok. 🙂

Minek megpróbálni beleférni keretekbe, amik szűkek? Minek minek megpróbálni megfelelni? Minek kényszeríteni azt, ami nem megy? Minek sanyarogni, hogy megfeleljünk valakinek, akinek sosem fogunk megfelelni? Minek érzelmeket hazudni, megtiltani, hamis vágyat kelteni? 

Minek, mikor eljön, ami pont jó, minek, mikor eljön, ami béke, minek, mikor eljön a nevetés és eljönnek az igaz pillanatok. Minek, mikor a béke ott lesz, mikor magadhoz vagy hű, mikor magadnak csinálod és magadnak élsz és az vagy, aki tényleg és megharcolsz ha kell és ellent mondasz, és végül amikor vége lesz a napnak nem bánod majd, hogy nem volt tökéletes, de igaz volt, de jó volt.

Minek, mikor eljön a pont, hogy látod a másikat és nem kínoz már az a furcsa vágy azért, aki ott van karnyújtásnyira, minek, mikor eljön a pillanat, mikor látod őt és ő lát téged, minek, mikor eljön, mikor már nem akarsz kérdezni, csak menni együtt, meg hallgatni, meg nevetni, meg játszani, utazni és várni és enni és csak lenni. 

Nem kell ahhoz betegnek menni és nem kell ahhoz messzire menni, hogy rájöjj, hogy mindig benned van az a középpont, mindig benned van az a kiapadhatatlan erő, mindig benned vagy te az egyetlen, amihez mindig örökké hűségesnek kell lenni, aki érzi ami jó ami ott belül tényleg-tényleg jó. Ami kell, ami nem kérdés.

Mindig, mikor eljön az, ami az igazi, már tudod, hogy mennyire tudtad eddig is, hogy a többi mind nem volt az. Mert tudtad.

Annyi mindent tudunk. Szinte mindent tudunk. Csak mindig történik mégis valami. De nem baj. Mert úgyis, ott van már minden, és vár és megyünk, megyünk felé. És odaérünk. 

“Otthonod csak ott van, ahol szeretnek. Ha valaki “hazamegy”, olyan helyre megy, ahol szeretet van. Ahol szeret, és ahol őt is szeretik. “Itt végre jó. Hazajöttem.” Ha valakinek az otthonában nincs szeretet, az nincs otthon. Akkor sem, ha ott alszik, ott étkezik, és oda van bejelentve. Akkor sem, ha a saját háza, amelyet a két kezével épített. Minden ismerős és megszokott de nincs otthon benne. “Hazamenni” azt jelenti, hogy visszamenni lényem igazi és egyetlen valóságos állapotába – a szeretetbe. Ahol otthon vagyok. A közönyben, a gyűlöletben, a szeretetlenségben az embernek nincs hazája, mert lelkének idegenek ezek az élmények. Az ember idegenként élhet a társa mellett, néha még a saját gyermekei között is, ha nem szeretik. Amikor egy barát, egy feleség, vagy férj idegenné válik – vagyis ismerem, de már nem szeretem -, idegenként élsz tovább mellette.

Az ember igazi hazája a szeretetben van. Minden más helyen számkivetett.”

Müller Péter

Na ès azt még el se meséltem, hogy mégiscsak lett valaki, akivel lehet nem csak arról beszélni, hogy…na mindegy sok marhasàgról, hanem mindenfèle egyébről is és ez a valaki a recepciós lány, továbbiakban Ivett.

Nem egy egyszerű eset, de aranyos és őt is bosszantják a dolgok amik engem de a legjobb tulajdonsága hogy legszívesebben nem a szállodáról meg az ittlévőkről beszél hanem minden másról. És ez csodálatos.

Így aztàn egyik este el is mentünk ketten sétálni, mikor a csillaghullás volt (na jó, egy nappal később) és láttunk is csomó hullócsillagot (na jó, ő négyet, én meg csak egyet de focinál is mindig akkor van gól, mikor épp nem nézek oda.)

Aztán meglátogattuk Mucit ahogyan tegnap este is a jóóó nehéz nap után beestem a szobába és épp nyugodtan ültem a budin, mikor megcsörrent a telefon. Amin eléggé meglepődtem mert azt az utóbbi időben úgy vettem fel németül: “halo, Martina titkárnője”- ugyanis Csehsrác és Aranyhaj is napi 4szer keresték. De hát ugye már elment.

Most Ivett volt, hogy menjek át Mucihoz. Kérdeztem hogy miért nem ők jönnek hozzám, mikor ott hely is van, de valóban volt annak valami bája, hogy hárman kuporgunk egy zsebkendőnyi szobában és fazékból esszük a tejbegrízt.

Szóval ez még nem a helyi örömeim bejegyzés,  de azért vannak jó pillanatok, sokan, a többség meg csak átlagos. 

Azért amikor tegnap Barack a fa hintalovon állva teli torokból ordítva előadta a Wie schön du bist című dalt négyszer, na az egy élmény volt. 

Na most így elfogyott az írókedvem, majd folytatom.