szerelem

(ez ilyen se szülőknek, se nagymamáknak nem ajánlott bejegyzés)

Le kell írnom most, mert még a végén hazamegyek és fejbevág a csodás Budapest csomó fénye, meg a roséfröccs, meg egyéb túlromantikus csodálatosságok, vagy visszamegyek a szobámba, ahol annyi mindent éreztem, és akkor talán megint lesznek érzelmeim, de az nagyon durva, és amúgy tök jó, hogy itt mennyire nincsenek.

Mivel a környezetemben lévő emberekre semmilyen szinten nem tudok érzelmileg támaszkodni, és mivel az az érdekes, hogy még az otthon lévő barátaimra sem szüleimre sem támaszkodom érzelmileg, ezért az történt, hogy bennem lett meg az érzelmi középpont, tehát érzelmileg saját magamra támaszkodom.

Ez nagyjából azt jelenti, hogy tartok egy egyensúlyt saját magamban odafigyelve arra, hogy ez megfelelő és jó legyen, és mikor ezt kintről-vagy bentről jövő hatások billentik, akkor visszarakom rendbe. Szóval így tudom, hogy mi billenti és arra felkészülök, vagy ha meglepően billenti valami, akkor saját magamban azt a lehető leggyorsabban rendezem. Ha nem sikerül, akkor elmegyek sétálni vagy csinálok valami mást, ami jót szokott nekem tenni, ami lehet edzés, egy jegeskávé a boltból, bizonyos zenék, vagy bármi.

Egyébként félek egy kicsit emiatt a hazameneteltől, mert az otthoni dolgok nem ideiglenesek annyira mint itt minden, az emberek pedig fontosabbak, tehát nem lehet csak úgy legyinteni rájuk, mint itt nagyjából mindenkire. 

Azért gondolkoztam a szerelmen pont, mert egyrészt nem emlékszem rá, hogy milyen. Másrészt nem vágyom rá. Mert túl sok kontrollálhatatlan érzelmi borulással jár. Jelenlegi helyzetemben az is szinte hihetetlennek tűnik, hogy én valaha-és baromira nem rég-teljesen jelentéktelen fiúk cselekedeteitől függtem, vagy ha nem is én, hanem a hangulatom. Most sem vagyok mindenki iránt teljesen közömbös, de itt például rendben lévőnek tűnik, hogy az ember a hormonrendszerét karban tartsa mindenféle különösebb érzelmek nélkül és ezzel nincsen gond. (Szóltam előre.) 

Ergo az a fura, hogy valaha a szerelem mint olyan, szinte az élet értelmének tűnt, de most meg én tűnök az élet értelmének, illetve nem én, hanem az, hogy boldog legyek és mindig jobb és jobb, meg okosabb, és több és megtanuljam a dolgokat, de nem csak magamért, hanem másokért. És itt most nem is csak a választott hivatásomról van igazából szó, hanem arról, hogy az ember a saját maga karbantartásával mármint a saját maga megfelelő működésével hat a környezetére is és ez nagyon fontos, hogy te olyan legyél, aki béke, aki megbízhatóság, aki…egyensúlyban van. De nem azért akarok elsősorban ilyen lenni, mert ez másoknak jó, hanem mert ez nekem jó.

És most utólag egyébként nagyon örülök neki, hogy a magyar társaság valamilyen szinten kiközösített (amúgy összeraktam mindent ezzel kapcsolatban, tudom a pontos miérteket, tudom, kinek mit mondtam, hogy és miért ment vissza és teljesen értem, és nem bánom annyira) mert különben egyrészt hajlamos lettem volna rájuk támaszkodni érzelmileg, másrészt lehet, hogy elkezdtem volna hasonulni hozzájuk, hogy jobb csoporttag legyek és az messzebb vitt volna saját magamtól és nem közelebb. És ezt a különbséget így nagyon pontosan megéreztem, hogyha választanod kell a saját elveid és emberek között, akkor jobb, ha az elveidet választod. Mindig. Ezt most hosszabban ki tudnám fejteni, de szerintem világos, miért. 

Mindemellett ne higgyétek azt, hogy ez a “kiközösítés” ez valami látványos vagy rémes dolog, mindenkivel jól elvagyunk, csak én este nem megyek, ők meg nem hívnak és ezzel senkinek nincs baja ráadásul a csoporthoz-tartozás semelyik kritériumát nem kell csinálnom és nem is csinálom. 

De azon gondolkoztam, hogy ugye eddig is egyfajta ámokfutás, amit én munkaügyileg véghez vittem, szóval hogy annyi féle munkám volt, hogy az egy önéletrajzban szinte szégyellni-való (hozzáteszem egy helyről nem teljesen a saját szándékomból jöttem el) de hogy arra gondoltam, hogy el kéne menni katonának, meg Afrikába majmokat nevelni, meg nem tudom, ilyen irreálisan extrém dolgokat csinálni, mert ez a gyorstalpaló ebben a mini-faluban is többet dobott az önismeretemen mint…nem, az ember és a világismeretemen mint pl. az egyetem. 

Na amúgy már nem is tudom mit akartam mondani, de majd pár hónap múlva fontos lesz, hogy ezeket leírtam. 

Nekem.