“-Nos, mindenki, aki kicsit is közelebb kerül hozzám, általában kitalál valami becenevet. A legkevesebben hívnak Annának. De én szeretem a nevem.
-Nos, akkor Anna. Jó tudni. Ha csokrot, vagy bonbont küldök.
-Netán mindkettőt! 😛
-Pontosan!”
Nézem a tévét
és akkor van benne ez a műsor, amiben 35 csaj keres párt. És az egyik lány sikít, hogy ma van a szülinapja, 25 éves. Én meg így gondolom, hogy atya ég, milyen öreg már, remélem, mire én ennyi idős leszek, nem valami tévéműsorban fogok pasit vadászni.
Aztán rájöttem, hogy 26 vagyok.
Naaa kinek van fügéje??
Naaa, nekem!
És kinek készül el hamarosan az új, fotós oldala??
Az is nekem!!!
És kinek csinál a legjobb barátnője hozzá szupermenő logót?? (Nekem!!)
És ki kezdi jövő héten újra a muay thait? (Én, de rettegek 😀 )
És ki szervezett meg mármajdnem egy amatőr röplabda csapatot? Énénénén!!!!
Egyszerűen ez annyira sok csodálatosság!!!
De most komolyan. Egy tál tele szép őszi roppanós szőlőszemekkel és érett fügével. Most gondoljatok bele, ez mennyire nagyszerűséges!!!
Ha azt hinnétek, nincsenek kétségeim: vannak! Csomó mindenben nem vagyok biztos, de az szabadságot ad, amennyi pozitív visszajelzést kapok mindarra, amit csinálok.
Mondtam anyunak, hogy olyan volt ez az Ausztria, mintha a színes tévé elromlott volna, és csak fekete-fehérben jönne be a kép. És most, hogy visszajöttem, önmagában boldogságot okoznak a színek, amik eddig természetesek voltak, de ami még több, a belső tartalékok feltöltése, ami már le volt merülve. Feltöltése energiával, önbizalommal (pénzzel.) 😀
Szerintetek aznap öregedtem meg, amikor már nem keresek “How to Dougie?” vagy “How to Jerk?” vidiket a neten, amiket megpróbálok itthon megtanulni, természetesen cél nélkül?
Szerintem is. De még nem ma. 🙂
Circle of life
“Ne szégyelld te azt, ha szereted az állatokat. Ne röstelld, ha egy kutya közelebb van lelkedhez, mint a legtöbb ember, akit személyesen ismersz. Hazug próféták és otromba, komisz emberek azok, akik megrónak e vonzalom miatt, s ezt mondják: „Az emberektől lopja el az érzéseket, melyeket a kutyára pazarol! Önző, rideg fráter!” – ne törődj velük. Szeresd csak nyugodtan kutyádat, ezt a csillogó szemű, fáradhatatlan barátodat, aki nem kér barátságáért mást és többet, mint valamilyen szerény koncot és egy-egy simogatást. Ne hidd, hogy gyöngédség és önzés késztet az állatokat szeretni. Testvéreink ők, s ugyanabban a műhelyben készültek, mint az ember, s értelmük is van, néha bonyolultabb és finomabb, mint a legtöbb embernek. Mások nevezzék gyöngeségnek az állatszeretetet, gúnyoljanak ezért – te sétálj csak kutyáddal. Jó társaságban maradsz; s Isten tudja ezt. “
Márai Sándor
A Mami ma felhívott telefonon és kifejezetten sírt. Ami érdekes, hogy nem ijedtem meg annyira, valahogy tudtam, hogy nincsen akkor nagy baj. Amikor sírt és eszméletlen nagy baj volt, azt is tudtam. Most a Mami azért sírt, mert el kellett búcsúznia a világ legaranyosabb német-juhászától.
Én pedig nem tudtam semmi okosat mondani, azon kívül, hogy szép élete volt és tudtuk, hogy közeledik az időpont.
Amikor legutóbb találkoztam vele és kitakarítottam a kakit a kutyaházából, ahova már maga alá piszkított, akkor elköszöntem tőle. Sőt, ami azt illeti, én mindig szakítottam rá időt, hogy megsimogassam, vagy régebben, hogy kicsit játsszak vele, megfésüljem, vagy nyáron friss hideg vizet adjak neki. Meg szeretetet. Sokat. Nem törődtem vele, hogy összeszőröz és hogy büdös lesz a kezem. Sosem.
Most, mikor a Mami felhívott pedig kicsit elszomorodtam, de az igazat megvallva aztán el is felejtettem. Söröztünk és volt nálunk egy kiskutya is. Keményedni…talán ennyire igaz lenne?
Aztán hazaértem, visszamondtam egy munkát sok tépelődés után és rám borult hogy mire legközelebb megyek, üres lesz a kutyaház. És morcos lesz talán a mostohaapám és sírni fog az ajándéknagymamám, mert az egész napi magányon ők főleg ketten osztoztak. És én vagyok, aki majd megérti és megöleli őt. És nem lehet már majd veszekedni rajta, hogy kapott e a kutya enni és megkaphatja-e a csirkecsontot és túl kövér, vagy éppen hogy nem kapott eleget.
Tegnap amikor hazaértem, pont az jutott eszembe, hogy valahányszor hazajövök és feljövök az emeletre, várom, hogy a macskám elém szaladjon a függöny mögül. Lassan talán meglesz fél éve, hogy elköszöntünk. De 17 év nagy idő, sokkal nagyobb. Még mindig nem szoktam meg igazán, hogy nem jön. Már nem keresem nap közben és nem kapom oda a fejem és nem hiszem, hogy ő mozdul a sarokban. Már tudok éjjel egyedül is aludni. De ahányszor hazajövök, még egyetlen pillanatig várom. És aztán mindig rájövök, hogy hiába.
És eközben eljött egy újabb ősz. És ma is itt ugrándozott a szobámban a kishúgom kutyája. És még mindig elém jönnek az idegen macskák az utcán. És itt van a Mici, aki éjjel besurran és betekeredik a hasam és a takaró közé. Nem dorombol olyan hangosan, mint a Kisasszony és nem az enyém, mint ahogyan a Kisasszony nem volt senki másé.
Biztosan lesz még saját macskám, vagy saját kutyám. Saját szerelmem és majd saját gyerekem. Még sajátabb otthonom. De mindez annyira ritka kincs. A dolgok még akkor is csodálatosak, ha nem tökéletesek és ha nem is nagyon igaziak.
Most szomorúan búcsúzom ettől a szeretnivaló kutyalánytól. És tényleg semmit nem tehetek, mint hogy megígérem, hogy a jövőben is olyan jó gazdi leszek, amennyire tőlem telik. Nem csak a saját-saját kutyákkal és macskákkal.
Mert tényleg nem lehet mást tenni azt hiszem, mint minden nap, minden alkalmat megragadva, amikor csak képesek vagyunk rá, szeretni. Akkor békések a búcsúk.
A búcsúk, amelyek szerintem nem szólnak örökké. Ez a mai sem.
Ha-ha
Mikor a Mami elkezdett dolgozni egy étteremben, meg egyéb dolgok miatt amúgy is elfoglalt lett, akkor volt egy időszak, hogy nem annyira főzött itthon-én meg nem annyira tudtam, hogy kell, viszont imádtam az itthon fellelhető nagyon egyszerű alapanyagokból meleg kajákat csinálni magamnak. Szólt a zene és én teljesen Stahl Juditnak éreztem magam egy egyszerű rántotta elkészítése közben is-ami sosem volt egyszerű, mert általában teljesen oda nem illő fűszerekkel pakoltam tele, és persze minden ételemben szerepelt a sajt, mert a sajt az jó, és kész. Sőt, volt, hogy csak sajt volt, betettem egy üvegpohárba, és egy egészen különleges, illatos kemény állag eléréséig forrósítottam.
Ezeket az ételeket persze sosem neveztem igazán “főztnek” mert úgy voltam vele, hogy ez csak valami kontárkodás-bár kétségtelen, hogy később többször csináltam ilyen vacsorákat a családnak, ami sikert aratott.
De ma egy gasztroblog (Salt&Sugar) olvasgatása közben megtaláltam az egyik teljesen random módon kitalált “ételemet” amit csomószor megcsináltam itthon, bár én előbb sütöttem a paradicsomot, és az összeparadicsomozott-olivázott serpenyőbe került aztán a kenyér, de a lényeg, hogyha egy gasztroblogon ez szerepel és ilyen szép neve is van, akkor ez bizony már valami-én meg itthon instant módon rájöttem, hogy ez jó. Na jó, ez mondjuk nem akkora találmány, mint hogy végy búzaszemeket, csinálj vele mindenfélét és lesz belőle valami tök más amit az emberiség egésze eszik-de tudni kell örülni az apró sikereknek is.
http://saltandsugar.hu/2015/04/uj-kedvencem-panzanella-kenyersalata/
Tanuslág: a gyerekeim lehet, hogy mégsem fognak éhen halni, és tudok én, ha akarok, meg még az, hogy a bazsalikom olyan, mint a sajt: mindig jó!
Jó, mondjuk ez még az éljünk-egészségesen időszak előtt volt, de azóta tudom, hogy teljes kiőrlésű kenyérrel is működik.
keményedni, puhulni
Fura, de mióta hazajöttem, kiderült, hogy az embernek néha érzéketlenebbnek kell lenni, mert nem mászkálhat úgy, ahogy apa egy barátja a saját gyerekéről fogalmazott: ott megy a lány és maga mögött húzza a lelkét. Mert szenzitívnek lenni tökjó, csak éppen kicsit olyan, mintha egy céltáblával mászkálna az ember. Bele fogna állni rózsák-és nyilak is.
Illetve ez kint derült ki a számomra, ahogyan végre arra a kérdésre is a válasz, hogy megjátszom-e én ezt a fene nagy jóságot azért, hogy szeressenek, vagy valóban ilyen vagyok? Nos, valóban ilyen vagyok, kint ebben a szélsőségességben és egyedüllétben meghúzódott egy-két határ és tisztázódott egy-két alap és ezek között volt az is, hogy egyrészt nem kell olyan nagyon jónak lenni, nem kell mindenkit a vállunkra venni és nem kell a lelkivilágunkat kívül hordani, de ettől függetlenül nem vagyok gyűlölködő vagy haragtartó és nem bántom azt sem, aki bántott engem. A háta mögött sem! Sőt, ami azt illeti, én ezeket a drágákat, akik engem mindenféle jelzőkkel illettek, megvédtem, mikor őket illették a hátuk mögött mindeféle jelzővel.
Ennek egyébként semmi jelentősége nincsen, ugyanis közben az is kiderült, hogy még közönyt is tudok érezni, meg hát sajnos némi megvetést, amin dolgozni kell még. Szóval hogy némely emberek és a a véleményük jelentősége megváltozott számomra és már nem érzem úgy, hogy meg kell felelnem mindenkinek, amire akkor döbbentem rá, mikor mindent a tőlem telhető legjobban csináltam és ez nem volt elég-ezzel párhuzamosan meg leesett, hogy ezek az emberek nem azok, akiknek én adok a véleményére kicsit is.
Na, hát így. Amúgy meg az is igaz, hogy pszichológus-skill, hogy bárkivel jól kijövünk, sőt, bárkivel megkedveltetjük magunkat, de ha ezt meg is tesszük a célcsoport vagy az eszközök megválogatása nélkül, az meg inkább kurválkodás. Ezzel nem hiszitek el, az életem mekkora kérdésére érkezett egyébként válasz. (Pszichológus leszek, tehát nekem mindenkit meg kell tudnom érteni, el kell tudnom fogadni és így el kell tudnom érni, hogy szeressen. Ez volt.)
Tudom ám, hogy ezek a dolgok közhelyesnek tűnnek, de tulajdonképpen tényleg az az érdekes, hogy ismételgetsz dolgokat, biztos vagy benne, hogy érted, aztán jön egy pofon és akkor már nem csak érted, de magadénak érzed és valamennyire sikerül is úgy élni. Ezek amúgy skálák. Mióta a Marival valami tök másra használtuk a skálákat, azóta elkezdtem mindent skálaként is átgondolni, és csomó minden sokkal inkább megérthető így, mint ha csak oldalakban, feketében, vagy fehérben gondolkodunk. Apa oly rég szajkózza nekem, hogy semmi nem fekete vagy fehér, hanem a szürkének vannak árnyalatai, de úgy utálom a szürkét és úgy ragaszkodtam ehhez a gyermekkori látásmódhoz, Gandalfokhoz és Voldemortokhoz, hogy nem fogadtam el. Most se fogadom el, mert a szürke nem szép, de a skálákat elfogadom. És ez ugyan az. És így lesz az apai bölcsesség az enyém és nem csak valami átvett dolog. Trallala!
És kicsit aggódom egyébként, mert most az egyetemen meg megint szenzitívnek kell lenni meg kedvesnek, meg ilyesmiknek, de hát ez megy mert amúgy ez vagyok én-ez is-csak vicces a kontraszt-de közben meg meg kéne maradni a Supergirl oldalnak is-aki amúgy durva, de évek óta a boxzsák előtt előjött mindig-vajh miért imádok boxolni.
Na jójó, megyek takarítani, aztán az egyetemre is be kéne menni ám!
Nincs cím megadva
“Egy napon felébredtem… és mosolyogtam. Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülvaló. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden.”
Márai Sándor
<3
“Hinned kell Anyának és írj, írj, írj….! A kis patak is megtalálja az utat a nagy folyóba!”
Ezt annyira köszönöm! 🙂
Hello Budapest
“Ez az élet basszus, amit te élsz! Nem is értem, mit rinyálsz.
Nem rinyálok!!! Legutóbb akkor rinyáltam, mikor azt mondtam, pisilni kell.”
Végigsétálni záráskor a Vásárcsarnokon és figyelni a munka után nevetgélő eladókat.
Bejárni a Corvinust építészekkel és azon törni a fejünket, hogy lehetne a tereket élettel és funkcióval megtölteni.
Örülni neki, hogy tényleg ennyire jó óráim vannak és tényleg ilyenekről tanulhatok.
Elkísérni a húgodat sportcipőt venni, majd MENZA tesztre és nevetve konstatálni, hogy a beugró a tesztre az értékmegőrző szekrény használata.
Később még jobban nevetni, hogy a biztonsági őr utánunk szalad és négyszer veregeti meg a hátam, hogy ügyesen a teszten-miközben én nem is megyek.
Elmenni a Marival és a világ egyik tutira legédesebb kisbabájával a Kopaszi gátra és egész nap sétálni/fűbenücsörögni aztán beülni egy jót kajálni.
Nevetni, hogy egy anyukának egy zacskó mandula a fűben elfogyasztva már konzekvensen piknik.
Vacsorázni menni az egyik legjobb barátoddal a “Sarki kocsmába”.
Mikor a lánybúcsúra késve esel be és a húgod barátnői azzal fogadnak, hogy végre, hogy itt vagy, mert a húgod egész végig azt kérdezgette, mikor jössz már.
Mikor a lánybúcsú után kivagy már teljesen és totál elfáradtál, de egy két és fél hónapja nem látott barát vár a kapuban mikor leérsz az utcára éjjel kettőkor.
Elmenni a harmadik nagyon jó barátoddal moziba és végigizgulni a film első 5 percét, hogy jó lesz-e mert te választottad (mert ő persze pasifilmet akart nézni)-majd végig együtt szakadni a nevetéstől.
Nevetni azon, hogy valaki milyen hülyén nevet a túloldalon.
Ugyan ezzel a baráttal a ház előtt a kocsi tetőablakán keresztül egy google appal a csillagképeket beazonosítani.
Órákig cipőt és ruhát keresgélni az egyik legjobb barátnőddel és közben próbafülkében együtt fényképezkedni.
A Mari, ahogy kezében egy pohár borral a Fruska felirat alatt francia jazzre tologatja a babakocsit és közben megszokásból táncol is hozzá kicsit.
Órákig sorban állni a moziban, közben két jópofa nénit elirányítani az automatákhoz, aztán visszahívni őket a sorba, miután kiderült, hogy nem tudják a foglalási számukat
Konstatálni, hogy a Mari által hozott csoki VALÓBAN olyan, mint a mocsoládé.
Elmenni a Vásárcsarnokba, megkeresni AZT a padot és megenni ott egy nosztalgia-cserpesjoghurtot.
Mikor D. először észrevesz, a szemembe néz és mosolyogni kezd.
Ahogy Mari és D. egymásra néznek.
Konstatálni, hogy a héten már kétszer voltam moziban és van még legalább két film, amit meg kell nézni mostanában.
Rózsát kapni egy random, aznap megismert fiútól a welcome bulidon, ami utána még 5 napig gyönyörű.
Görkorcsolyázni vinni a kishúgodat, futni vele és fogni a kezét, majd visítva nevetni, mikor a fékezésnél a melledben kapaszkodik meg.
A földre ülni és tűrni, hogy összeugrabugráljon és összenyalogasson örömében a családi kölyökkutya.
Éjjel félálomban konstatálni, hogy már nem vagy egyedül az ágyban, ugyanis csendesen megérkezett a családi macska a tetőablakon át, de úgy ugrott az ágyba és fészkelt a lábadhoz, hogy arra még nem ébredtél fel.
Családilag ajándék-képet festeni a kishúgod barátnőjének vászonra úgy, hogy mindenki belefest.
Vászonképet festeni a legjobb barátnődnek az egyik kedvenc filmjéből, majd rájönni, hogy nem is látta a filmet.
A nagymamáddal menni ruhát venni, aki aztán egy kanapéból micsoda-nő módra nézegeti, ahogy az eladók rádhúzzák majd le a ruhákat.
Mezítláb végigsétálni a városligeten ünneplőben.
Mezítláb végigsétálni a Bosnyák téren és buborékot fújni a násznépre.
A nagymamával és a barátnőivel akik kicsi korod óta ismernek, cinkoskodni, majd szakadni a nevetéstől.
Vonatozni a szinte teljes násznép bevonásával.
Süteményt lopni a nagyiéból az apukádnak és a legjobb barátjának, mikor kiderül, hogy még két óra vacsiig.
Nézni a testvéredet, ahogy nevet a boldogságtól.
Nevetni a boldogságtól.
Változás például
Emlékeztek arra az érzésre, mikor megérkezett egy új évszak, de leginkább az ősz, és az hozott magával egy illatos zsongást? Arra gondolok, hogy új tanév kezdődött, új tankönyvekkel, később új tanárokkal és tárgyakkal. A természet pedig szinte közben megölelt. Én valahogy mindig így éltem meg az őszt, a tavasz nem vár és csak akkor tudsz menni vele, ha kellőképpen felszabadulsz, ha képes vagy érezni a szerelmet. A nyár perzsel, szorongat, ezer fokon ég én nem kérdez-de visszatalálhatsz a vizekhez. Télen a természet alszik és mi csak csendesen élvezzük a gyönyörű hótakaróját és óvatosan, halkan lépkedünk, vigyázva álmát-miközben gyönyörködünk és várakozunk az egyik legcsodálatosabb varázslatra-a Karácsonyra.
De az ősz…az őszben a természet megért minket és mi megértjük őt. És pont jó az idő, és lehet járni kiscsizmában, meg sportcipőben, és nem izzad senki, és nem is fagyoskodik, és tiszta a levegő, és illatos, és színes, és tényleg talán az iskola miatt, de újra kezdődik minden, és megint meg lehet javulni és meg lehet fogadni, hogy órákra járunk, szépen jegyzetelünk, ötösöket szerzünk, új munkát keresünk, új emberekkel ismerkedünk.
És közben van ez az érzés, mikor egyfajta boldog izgatottsággal állsz a jövő elé, a közeljövő elé, hogy Ú, ajánlottak egy tök jó sorozatot, meg fogom nézni, és találkozom ezzel vagy azzal a barátommal, és megy egy film a moziban, ami nagyon érdekel, és jönnek olyan ünnepek, amikre lehet készülni, és amiket lehet nagyon várni, és venni fogok egy új inget és tökszép leszek benne, és van ez a sport, amire el akarok kezdeni járni és iszonyú kemény lesz, de utána egy endorfinrobbanás van a szervezetben, és van egy tárgyam, ami nagyon érdekel és tök jó dolgokat fogunk csinálni. És majd átrendezem a szobám, meg kiolvasom ezeket a könyveket és befejezem végre ezt a festményt ésésésésés….
Mindeközben meséltem az arcbőrömről, a hajamról és nem meséltem a gyomromról meg az emésztésemről, mert megkíméltelek benneteket pedig lenne mit. Visszaszoktam a csokira, a krumplira, tésztára, és főleg arra, hogy sokkal többet eszem, mint itthon-hiszen fizikai munkát végeztem egész nap. Most, hogy itthon vagyok, minden elkezdett regenerálódni, de például valamennyit szerintem híztam, és feltűnt, hogy indokolatlanul sokat vagyok éhes, viszont semmi nem esik jól, amit megeszem.
És most akkor kétségbeeshetnék, vagy pedig szépen átgondolhatom, hogy minek mi az oka, főzhetek magamnak zöld teát és elkezdhetek türelmesen visszaállni arra a rendszerre, amiben itthon jól éreztem magam. Önostorozás nélkül. Mert igen, kitágult a gyomrom, vissza kell szűkíteni, igen, kicsit segíteni kell neki regenerálódni, de van rá idő, és a kisgazdája szereti és odafigyel rá.
Na szóval ezek lettek például változások, mióta hazajöttem.
