Annie blogol

“A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindíg, mindíg játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfõre ülni,
borból-vízbõl mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?”

Egy esküvő az szorongás, egy esküvő az szervezés, egy esküvő az telefonálgatás, egy esküvő egy csomó járkálás. Egy esküvő pénz, egy esküvő feszültség, egy esküvő szétdobált rúzs, guruló csavaró és szoruló selyemszalag. 

Egy esküvő fehérség, az esküvő magassarkú, az esküvő motorozó kisfiú, és mezítláb táncolás. Az esküvő Ünnep. Két ember ünnepe. Egy találkozás ünnepe. Az esküvő szerelem. A szerelem ünnepe. 

Az esküvő döntés, egy találkozásról, egy csókról, a másikról és magamról, döntés eljövendő kis manókról, döntés családról, boldogságról, telekről, nyarakról. Döntés egy jövőről, melyből talán csak egy van és nem tudjuk, meddig tart. Döntés arról, hogy az életemben Téged választalak társamul, hogy én Veled szeretnék sírni, Veled nevetni, Veled gyereket nevelni. Téged ápolni ha beteg vagy, Veled birkózni meg minden rosszal, csatába menni ha kell. Együtt aludni, együtt hallgatni, együtt tanulni az életet és együtt tanítani majd tovább.

Sok esküvőn voltam már, az esküvő mindig megható. 

De a nekem legszebb esküvőn mégis tegnap vehettem részt, és ezen talán nem bántódik meg senki, hiszen a testvérem esküvője volt.

Mesélhetnék a reggeli készülődésről, a feszültségekről, az elfelejtett majd megkerült kellékekről, az idegeskedésről, vagy arról, hogy szinte mindenki nagyon későn feküdt le, mert még az utolsó pillanatokban is az ülésrend készült, és a nászajándék, és persze kétszer kellett fordulni az étterembe, mert a fele cucc otthon maradt, és csúszás volt, és annyira nem bírtam a cipőmet elviselni, hogy két órán keresztül a legszebb ünneplő ruhámban és teljesen mezítláb követtem a jegyespárt és a fotóst a Városligetben, és így kerestem szép kandelábert, meg a koszorúslányokat, és így fotózkodtam külföldi legénybúcsússal. Szerencsémre valóban régi tagjai vagyunk a gyülekezetnek, a lelkészek lánya pedig az egyik legkedvesebb barátnőm, így a szertartás előtt tíz perccel a lelkész-lakás kádjában álltam, és bár a ruhám teljesen vizes lett, a lábam teljesen tiszta, így kész voltam visszabújni az ünneplőmbe. 

Amit rögtön a szertartás után ismét levettem és érdekes módon ezen a násznép idősebb tagjai vagy jót derültek vagy nagyon is helyeselték, és éppen a fiatalabbak akadtak ki egy kissé. De hát engem nem fog egy mezítlábazásban ilyesmi megakadályozni. 

Számomra az esküvő egyébként pontosan úgy alakult, ahogyan gondoltam, nem annyira voltam sajnos tisztában azzal, hogy mikor mi fog történni, meg úgy általában semmivel,  helyette viszont nagyon sokat beszélgettem a násznépnek azokkal a tagjaival, akiket nem látok olyan gyakran, és egyáltalán lubickoltam az élményben, hogy bármerre fordulok, egy kedves rokon, vagy barát vár, és csak úgy szerettem az egész élményt, ahogyan együtt van és ünnepel két család, akik most már kicsit egyek is-és persze meséltem, és nekem is meséltek, és hiányoztam, és a pici húgom mindig megölelt, mikor elment mellettem. 

Mindeközben a mi jegyespárunk nagyon elfoglalt volt, én pedig már tanulom kicsit az elszakadást a testvéremtől, hiszen ma reggel is valaki megbántotta, én pedig felmérgeltem magam -ezt az erdélyi recepcióslánytól tanultam, imádtam, ahogy mondta- és rögtön indultam volna embert ölni, de aztán rájöttem, hogy most már a férje fogja megvigasztalni, és a férje fogja megvédeni (de azért bármelyikben mindig szívesen segítek majd) szóval hogy az én húgom a férjével vett részt az esten és akkora élmény volt nézni őket, hogy elmondani nem tudom. 

Én elfogult vagyok, de azért a bejegyzés végére majd összeszedem, mik voltak a kedvenc mondataim az estéről, hogy meglegyen nekik. A lényeg, hogy jól elvoltam az esküvőm, és cukik voltak, meg kedvesek, és belefulladtunk a kajába, meg a tortába, és vonatoztunk, és zajlott egy nagyon kedves és bensőséges esküvő, mikor is jött a meglepetés-és vele életem egyik legszebb élménye.

A húgom nagyon szereti az operettet és különösen az egyik fiatal színészt, talán megnevezhetem, hogy Peller Károlyt, így ő lett az este meglepetés-díszvendége. 

A menyasszonyt leültették a tánctér közepére egy székre,  bekötötték egy sállal a szemét, és megérkezett Karcsi. Az arckifejezést, amikor levették a húgom szeméről a kendőt, sosem felejtem el, de a csoda csak ez után érkezett. Nem emlékszem sajnos már arra, hogy melyik dalokat énekelte el, de arra igen, hogy a násznép körben állva és ülve ezt a csodát a szemét törölgette az előadás húsz perce alatt. Nem történt ugyanis más, mint hogy ez a pár, akikből egészen egyszerűen egész nap és öt éve süt a szerelem, az egymás iránti tisztelet, megbecsülés, elfogadás, törődés és mély szeretet, szóval hogy ez a pár ezt az előadást nem végigülte, hanem végigtáncolta. Tudtam, hogy jártak társas-táncolni, tudtam, hogy a húgom egy táncos, tudtam, hogy szeretik egymást és tudtam, hogy hihetetlen köztük az összhang. De amikor néztem őket, ahogy táncoltak, azt is megéreztem, hogy ez a fiú igenis érti az én húgomat és hogy ott tud lenni vele egy olyan világban, amiben még én sem tudok és amiben talán senki más nem tud. Azt hiszem akkor értettem meg igazán, hogy ők egy csapat, és tulajdonképpen már egy család. Mindig a testvérem marad, mindig a család része marad, örökre lesz mellettem helye, de kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy a tegnapi tánc óta igazán tudom, hogy megtalálta a helyét valaki mellett, aki tudja őt vezetni úgy, hogy az én testvérem nevet közben a boldogságtól. 

És ahogy körülnéztem, és néztem az a sok elérzékenyült embert, azt a szeretetet, ahogyan ezt a két, őrülten pörgő-forgó fiatalt nézték, akkor megint éreztem, hogy igen, ez is az élet, hogy igen, tele van nehézségekkel, igen, sok minden áll még előttünk, ahogyan mögöttünk is van pár dolog. És van, aki nem lehet most itt, de ha látta az unokáját, zokogott azon a felhőn, mert igenis, így csak a Papa tudott mulatni, ahogyan az én húgom-és a férje tud. Mert a lényeg ez. Táncolni. Együtt. A zene meg “megjön valahonnan.”

*Pont arra gondoltam, miközben énekeltem, hogy nehogy elfelejtsem a szöveget, mert annyira kellett mosolyognom, ahogy néztem őket. A legtöbb pár végignézi csak ülve, vagy fel kell kérni a menyasszonyt. Ilyen tánckar az operettszínházban nincs.”

P.K.

*Annyira édesek! De tényleg! A párok megérkeznek az esküvőre, már teljesen el vannak fáradva a szertartásra, mi mindig mondjuk nekik, hogy mosolyogjanak, nézzenek egymásra, de hiába. Nekik nem kellett semmi ilyet mondani. Öröm volt velük dolgozni, annyira egyértelmű, hogy mennyire szeretik és mennyire ismerik egymást!*

A lelkésznő

*Srácok, mikor eljöttetek hozzám, én azt hittem, itt nem lesz semmi, mert olyan kis visszafogottnak tűntetek, meg olyan jólneveltek voltatok, de jó ég, E., nem gondoltam, hogy ekkora party-arc vagy! T. te is úristen, nem gondoltam, hogy ekkora vagány vagy! Tényleg, állat volt!*

A vőfély

Ez még nem a blogzárás, egy kicsit még folytatom. 🙂

Szóval magát az utat már iszonyú nehezen viseltem. Este nyolckor indultunk, mindenkitől elköszöntünk, de valójában nekem a falu, a főnök meg a recepciós lány fog hiányozni, meg mondjuk Zsiráfék akiket kár lenne ha nem látnék soha többet de erre komoly az esély.

Utolsó nap Szörnyella azért még beszólt párat, de addigra nekem már nagyjából mindegy volt. Zsiráfékat  megölelgettem meg este hagytam ott nekik csokikat amire ráírtam hogy még egyszer köszönök mindent. A Főninéni amikor odaadta a papírokat, a kezembe nyomott egy névjegykártyát, hogyha állásra van szükségem akkor telefonàljak mert nekem itt lesz, meg hogy mindent nagyon köszön. A Főni közben kiabálta a pultból hogy jöjjek télre majd kijött és megràzogatta a kezem és megkérte a recepcióslányt hogy fordítsa le nekem amit a felesége mondott meg hogy tényleg jöjjek, pedig értettem 🙂

Aztán következett 8 órányi utazás és mikor átléptük a határt akkor láttam meg, hogy jött egy kacsintó fej valakitől akit talán sosem látok viszont de szép emlékeim maradtak általa amiről senki nem tud. Szép zárása volt ez az egésznek. 🙂 A recepciós lány viszont szerencsére magyar így az ő baràtsága megmarad. 🙂

No aztán összetalálkoztunk apával akivel a húgom is eljött aminek nem tudom elmondani, hogy mennyire örülök, mert egyrészt így nem aggódtam annyira apa miatt, hogy álmosan egyedül vezet, mert a Csibe karattyolt neki, másrészt meg mert ezt, hogy mit jelentenek nekem a testvéreim nem is tudom szavakkal leírni.

Önmagában amúgy már az is csodálatos volt és hihetetlen kontraszt, ahogy átkerültem az emberek kezébe akikben mindennél jobban megbízom. Egy pillanat alatt omlott össze a körém épült minden fal és iszonyú jó volt biztonságban érezni magam. Az is egy fajta biztonság mikor nem kell ügyeskedned, a szavaidra odafigyelni, irreálisan alkamazkodni azzal nem törődve, hogy ez neked nem jó. Na szóval csodálatos érzés volt. Olyanokkal lenni, akik tuti tuti ismernek és szeretnek és fontos vagy nekik. És ez persze kölcsönös.

Eztán otthon is de ez még mindig tart. A G. és a kishúgom kiatakrítottak a szobáimban és minden amúgy is annyira szép otthon. Tényleg ez volt a legmeglepőbb hogy minden annyira szép, színes, tiszta, új.

Nem győztem nézegetni a mosdókagylómat hogy mennyire szép fehér-a szállodában nekem bordó volt.

A szőnyeg tiszta és puha, a csapból nem folydogál folyton a melegvíz és nem forráz le. A wct elég egyszer lehúzni, nem kell kétszer megnyomni, hogy ne csobogjon. Az ágyam pedig….amúgy is imádom de a kishúgom àgyneműjét hùztàk most fel nekem tehát Angyalka illatú és persze a cica is feljött aludni és annyival jobban szeretek állatokkal a lábamon aludni. 😀

És annnyira annyira jól esett olyat enni ami tényleg finom és friss! Ja meg még browniet is kaptam!!

Amúgy tényleg most jöttem rà, hogy mennyit számít nekem, hogy a környezetem szép legyen, vagy a viràgok is mennyit…

Szóval na, remek volt, de a sok családozàs közepette nem volt időm aludni így a húgom lànybúcsújàt nagyjából átaludtam amit nagyon sajnàlok de nem tudtam máshogy elintézni. Szerencsére egy barátnője fantasztikusan leszervezte az egészet és a rúdtànc még félálomban is tetszett.

Ellenben ha már visszaérkezés: a menekültekkel kapcsolatban elolvastam amit tudtam és ma láttam őket először. Kíváncsi voltam, milyen hatással lesz ez rám. És olyannal volt, hogy ha ők emberek akik a mi pályaudvarunkon nagyobb biztonságban tudják a családjukat mint az otthonukban akkor igenis legyenek itt. És nem annyira van véleményem az ügyről mivel annyira mindenki mást mond de nem volt ijesztő amúgy most nekem. Inkább olyan kuckós. Hogy rájuk most mi vigyázunk. Mert menedékre van szükségük. És itt a mi országunkban hála Istennek béke van. És a béke a legnagyobb dolog.

A màsik meg hogy a magamra szedett chillout béke -:D-erősen megdöccent négy perc hajnali buszozàs utàn de eddig is tudtam hogy a nagyvàros nem az én terepem hosszú tàvon legalábbis. Ezt heringként a dugóban zötykölődve megint megéreztem. Kis falu, ló, bicikli. Ez a vágy.

Innen folytatom.

“Ez itt egy láb, az ott egy marslakó
Ez itt egy ágy, szerintem enni jó
Lehet, hogy fáj, az ami nem lehet
Szerintem rossz most egy kicsit Neked

Na szóval a szálloda üres, szarrá takarított szobákban unatkoznak fehér ruhás szobalányok és veszekszenek szlovák nyelven. Tegnap este tíz percet voltam a bárban, mikor megköszönték, és elküldtek, mert nem nagyon van mosandó pohár. Minden folyosón letöröltük az összes port és még a szőnyegmosó is végigment. 

Megjött az ősz, hideg van, sötét és üresség az egész faluban. Az ablakokon behúzva a függönyök. Sajnos én nem láthatom meg, mikor másfél-két hónap múlva lehull a hó és megtelik a falu majd élettel és kinyitnak az egész nyáron üresen álló sportboltok és kinyit a helyi diszkó, és ahol mi csak pizzáztunk és csak a szülinapomon volt egy kicsi tánc, majd felmásznak a dolgozók és vendégek az elmelvényre is és elindul a disco-gömb és akkor lesz csak igazán szezon.

Hazamenés van, és rám borult már itt kint az egyetem, és kicsit lecsúsztam a tárgyfelvételt, és alig bírtam négy óra alatt összekaparni az órarendem, és éjjel nem aludtam, és reggel felkopogtak teljesen feleslegesen és indokolatlanul és mondanám, hogy dühös vagyok, de még ahhoz is fáradt.

Ha azt hiszitek, tudok bármit is, akkor nagyon tévedtek, folyton csak függök attól, akivel hazamegyek, a főnökségtől, a papírokat elvileg holnap este kapjuk meg, de nem tudjuk még, mikor indulunk és bevallom, nem segít a lelkivilágomon az sem, hogy otthon rögtön olyasmibe zuhanok bele, ami ugyan móka lesz, de fárasztó, és hétfőtől egyetem és hogy lesz így elég időm mindenkit megszeretgetni? Vagy aludni. 

Szóval zajlik az élet, és biztos kéne dolgokat csinálnom, ahogy csinálok is, de jelenleg a legnagyobb vágyam, hogy egy olyan helyen, ahol biztonságban érzem magam alhassak egy hatalmas nagyot majd ehessek olyan ételeket, amiket tényleg kívánok, és mondjuk lehessek olyanokkal, akik valóban szeretnek és akikben megbízom. 

De át kell még hidalni 10 óra hazautat éjjel egy láncdohányos zeneüvöltető kolleginával is addig még. Aztán apával még két és felet, de azt már várom. 

Na jó. Van egy hasznos tippem nektek: Mikor úgy érzitek, hogy minden szürke, hideg és fos, akkor kérdezzétek meg magatoktól: aludtam én eleget? És ha a válasz nem, akkor keressetek erre egy alkalmat, mert az alváshiány olyan hatással van az ember életére, mint egy dementortámadás. Én mondom. 

Réz a hajnal a pólónk boros.
Első éjjel nem kell minden ez ennyi most
Ég a rakpart aranyak az ablakok
Számod mentve nehezen de indulok

Hét lépés, majd fordulás
Újra megnézzük egymást
A párbajban fegyver a szem
Szívlövést kapunk mindketten

SuperStereo-7lépés

Nagyon érdekes az ahogyan az otthoni teendők és emberek elkezdtek egyre erőteljesebben befolyni betörni és ahogyan már most tele a naptáram a jövő hétre a barátaimmal és a teendőimmel otthon, és ahogy most még az itteni dolgok mennek, ahogy az itteni emberek meglepnek, ahogy olyan dolgok történnek meg, amire soha nem gondoltam volna, hogy meg fognak történni.

Ne fogadj, ne tervezz, sodródj. Egy ideje nem nagyon tudom, mi van. Éjjel nem alszom, nappal nem vagyok ébren. Nem vagyok otthon, nem vagyok itt. Nem vagyok egyedül, nem vagyok velük. 

Zárások, kérdések, felmérgelődések, új barátok, villanások, meglepetések, munka, szervezés 800 km-ről. Szeretnék aludni. 

Nyugalom. Van. Egy ideje. Csak néha borul a bili. Biztonság. Az én vagyok. Csak. Hiányzik, hogy ne így legyen. 

Kérdezte ma a recepciós lány és teljesen elérzékenyültem, mert nem gondoltam, hogy ebben a szezonban még egy ilyen bókot kapok. Pedig az öreg Főnöknéni is azt mondta tegnap vagy tegnapelőtt, hogy ha nincs otthon munkám akkor telefonáljak és jöjjek, és a Főpincér is azt mondta a recepciós lánynak, hogy tényleg kár, ha nem jövök, mert nagyon kedves vagyok. Ez tőlük nagy-nagy szó.

És mégis nagyon nagyon rossz és sajnálatos az, ahogyan itt senki nem bízik meg senkiben, ahogy mindenki ezer ponton sérült, ahogy szinte fura és hihetetlen, ha valaki őszinte, meg jó szándékú.

És láss csodát, nem adtam fel és itt lett a recepciós lány, akivel az elején át akartuk harapni egymás torkát, most meg teljesen megkedveltük egymást és na benne megbízom és szeretek vele beszélgetni és tessék, most meg már hiányol a téli szezonból. 🙂

Na mindegy, már két órája iszonyú álmos vagyok, csak mindig van valami, a lényeg, hogy jól vagyok és jobban, mint tegnap és néha hisztizek és néha kiborulok és ropit eszem és minden bajom van de az tök jó érzés, hogy én vagyok az a lány, aki két és fél hónap alatt igenis mindig visszatalált a megbocsájtáshoz és a békéhez. És akit várnak otthon, meg aki innen is hiányozni fog pár embernek és önostorozhatnék, de tényleg megtettem amit tudtam, ennyit tudtam tenni. Hülyén alakult csomó minden, meglepődtem csomó mindenen, de hát tapasztalat ez is.

És Mami hát tudom, hogy ez nagyon hasznos! Nagyon tudom, csak nagyonnagyon várom, hogy a családom meg persze a barátam szeretetébe visszacsobbanhassak, mert nagyon furcsa nekem itt ez a dolog, de közben meg sokkal keményebb vagyok mint na jó lefekszem aludni ezt majd holnap megfogalmazom normálisabban. Vagy nem, ha nem érek rá. 

“Ó béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!
Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra,
Testvérek, ha tul leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bünös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!”

Babits Mihály-Húsvét előtt

Ma ez járt a fejemben. 

Vajh’ miért? 🙂