lost wolf

Olyan rajzolatú volt az állat, amilyenektől mindig is féltem. Volt rajta nyakörv. Meg kéne nézni, van-e rajta biléta, de nem merek hozzányúlni. Ide sem jönne. Idejönne, hiszen az előbb is megpróbálta. Csak egy szóra várt. Aztán eltűnt és én féltem, hogy tehettem volna érte valamit. Még végig sem gondoltam és jött szembe, a másik utcából. Megijedtem.  Odajött, nem nyúlt hozzám, nem bántott. Aztán jött velem. Nem úgy, mintha összetartoznánk. Úgy, mintha arra lenne dolga. De mellettem. Egymásra sandítottunk néha. Elfogadtam. Tudtam, hogy már ez az út is jól esik neki. Aztán megint lehagyott. Előre futott, meglátott valakit, meg kellett néznie, hogy talán ő az, akit elveszített. Akit keres. 

Közben hazaértem és a cica kijött elém, ahogyan kijön mindig. Ott álltam a kapu előtt, lábamnál a macskával, megfordultam, és megfagyott bennem a vér. Két méterre volt tőlem. Nézett rám, feszült figyelemmel, szembe fordulva. Nem a macskára. Rám. Visszajött, hozzám. Születésemtől fogva pontosan tudom, hogy tudok kommunikálni az állatokkal. Azt kérdezte, segítek-e neki. Megfogtam a macskát és bedobtam a kerítésen. Megint kijött. Visszatuszkoltam. A lábammal próbáltam bent tartani. A macska is tudta, hogy éppen őt védem. A kutya közben csak nézett rám.  A macska újra megpróbált kibújni. Nem fél a kutyáktól. 

Szinte sírtam.  “Menj innen. Kérlek, menj innen. Menj már el.”-suttogtam. Nem akartam bántani. Nem akartam zavarni. De közben tudtam, hogy egyetlen pillanaton múlik, hogy kibújjon a macska, és megismétlődjön a jelenet, amit gyerekkoromban átéltem. A jelenet, a borzalmas hangok és a fájdalom. Az állat, amit szeretek. Az állat, ami az enyém. 

Az én, eddig csak figyelő kutyám is megérezte a félelmem és tombolni kezdett a kerítés mögött. Az állat pedig elment. Mikor beértem a házba is remegtem. Feltöltöttem a fotót a netre, hátha meglátja a gazdája. Nem én vagyok, aki nem segít. De az nem én vagyok, aki nem védi meg, aki fontos neki.