Bizonyosan észrevettétek, hogy az utóbbi időben kicsit líraibbak lettek a bejegyzések. Dolgozom. Dolgozom a kis álmomon, aminek a Mari tegnap új lendületet adott, mert megtorpantam ott, ahol nem tudtam, hogyan tovább. Dolgozom a lelkemen is az egyetemen, és a Frufró mondta múltkor, hogy hihetetlen, hogy nálunk mik történnek, de hát ilyen a pszichológia: a lelkeddel dolgozol, és bizony előfordul, hogy kicsit összeakad a lelkünk és előfordul, hogy úgy, hogy fáj.
Egyébként azon tűnődtem, hogyha az a két lány aki annyira összeveszett egymással is beszélgetett volna, nem csak velem, akkor meglátták volna egymást, a másiknak a problémáit, és nem tudott volna egyik sem haragudni a másikra. Persze, nekik is van mit tanulniuk, de nagyon nem egyszerű zsákokat cipelnek. Erről majd később.
Viszont a recepcióslánnyal tartom még a kapcsolatot és nem tudom írtam-e, de a magyarok közül nagyon sokat nem hívtak vissza. Nem mondanám, hogy kárörvendezek efölött. Egy nagyon kicsit. Nem is ez a jó szó…tudjátok én valóban sosem tapasztaltam még ennyi emberi rosszindulatot, mint ott kint. És ennyi kavarást, és nem szúrtak ennyien hátba sem sosem. Persze, szerencsés lány vagyok, hogy itthon békében és szeretetben élhetek. Azt hiszem a legújabb a Csehsrác volt ezzel a jövök meglátogatlak majd kölcsönkérek dologgal. Aztán, mikor nem adtam, persze eltűnt. Mellesleg azt hiszem éppen mára jelentkezett be.
Ellenben minden éjjel velük álmodom. A lovas álmok mellé, a lovak mellé felsorakoztak gyakoriságban, és gyakran van, hogy ők is ott vannak, és lovak is, de inkább ők. Minden éjjel megcsalnak, kinevetnek, hátba-szúrnak.
Ma például csak sejtettem, hogy valami baj van, mikor egy óriási konténer, ami a szálloda szemetét vitte el elindult, aztán bekapcsoltam a tévét, és egy riport ment a kedvenc tavam megmérgezéséről, hogy valaki beleborított egy csomó veszélyes hulladékot, hogy megdöglöttek halak és a tó környékén élő lovak-természetesen azért ma is voltak lovak. És ott feküdt a lány a földön, mert ő is megsérült, és az a lány én voltam és elkezdtem ütni, az arcát, úgy, ahogy embert még nem ütöttem, annyira dühös voltam rá, hogy ezt tette a tóval. De a konténert persze ők küldték.
Minden éjjel. Nem tudom, mit tehetnék. Most úgy érzem, nem tudok megbocsájtani. Álmodom azokkal, akiket letöröltem a kis virtuális valóságról, álmodom azokkal is, akiket még nem. Nem tudok megbocsájtani. Nem akarok velük soha többet kommunikálni. Nem vagyok igazán dühös sem. Az az igazság egyébként, hogy ezektől az emberektől életem egyik legnagyobb ajándékát kaptam. Írtam már többször. Ha ők nem lettek volna olyanok, amilyenek, én nem tudtam volna megélni magam ennyire önállóként, ennyire erősként, ennyire egyedüliként. Nem emlékeznék néha vissza erre ma is, erőt merítve belőle, nem indult volna újra az életem, nagyobb lendülettel, több toleranciával, és több önzőséggel, de önbizalommal, hittel is, mint valaha. Kicsit megharcoltam kint, amit itthon nem.
Vagy talán épp ez a baj? Hogy nem harcoltam meg eléggé? Hogy nem ordítottam? Bár volt, hogy ordítottam…Régen rinyáltam azért, ha valaki, akivel én korrekt és tisztességes voltam, rémesen bánt velem. Aztán most is van, akinek hagytam. És most is legszívesebben rinyálnék. Talán csak múlik a düh és most marad helyette a szomorúság. Én nem tudom, mit kéne tennem. Én nem akarok ezekkel az emberekkel foglalkozni soha többet. Sem az álmaimban, sem ébren. Megmutatták, hogy milyen gonosz, kétszínű, számító és felszínes tud lenni az ember. Én nem akarok ilyen emberekkel kapcsolatban lenni.
Talán írnom kéne nekik egy levelet, amit nem küldök el. Ragaszkodom ahhoz, hogy amellett, hogy megvédem magam, meg is kell bocsájtani. Békével elengedni helyzeteket. Erre pedig meg kell érni. Hát…majd igyekszem.
De tavaly óta tudjuk, hogy minden éjjel lovakkal álmodom. Ezt a jelet kicsit komolyabban is vehetném. Akár.
![da75eef361da2fc388e21c7a9c7dc08b]()
