Annie blogol

Na hogy amúgy ma egy csigidicsodálatos esős nap köszöntött ránk, ami azt is jelenthetné, hogy felvehetném a cuki, rózsaszín alapon fehér pöttyös csizmámat, ha lenne ilyenem, de nincs, tehát a mai választás is a Tisza cipő lesz, ellenben legalább nem néznek majd hülyének, hogy sálban leszek.

Rájöttem ezen felül, hogy túl sokat beszélek, és túl terjengősen mesélek, na most ez ma senkit nem fenyeget, írtam is K.-nak, hogy ma kibontakozhat, ehhez ugyanis fáj a torkom. Azt mondta, végre.

Meg persze ebédelünk a Borsban, ami mindig egy kis napfény az égen, akkor is, ha esik. Anya szerint a személyzet, K. legénységnek nevezi őket, szerintem meg az egész, a kaja, a zene, a jókedv, teljesen mindegy, borsulni jó. (Mellesleg milyen jó marketing érzékük van már a fiúknak…igét csinálni egy fűszerből…no mindegy.) 

Ja ööö…közben elfelejtettem, hogy mit akartam írni. 

Hát akkor most csak annyit, hogy boldog esőnapot! 

József Attila-Kultúra 

A virág elfáradt már szagosodni.
Unta,
hogy mifenének tettük asztalunkra.
S igyekezett árnyékot vetni,
nagyobbat, mint a kertben
s elfáradt, mikor nem néztünk oda.

De észrevettem.

Hát szevasz!-bődült fel a szomszéd bácsi ezen a gyönyörű őszi hajnalon és Zsófi szokás szerint majd’ kiesett az ágyból. Így ment ez évek óta, és nem csak reggel. A szomszéd bácsi ugyanis hangos volt. A lehető legkülönbözőbb évszakokban produkálta a lehető legkülönbözőbb hangeffekteket.

Reggelente a barátait köszöntötte túláradó örömmel, esténként az unokáknak szólt ugyan ez a basszus. Mindig a hosszú kert végéből üdvözölte az érkezőket. Hogy miért? Mert mindig a hosszú kert végében volt dolga. A szomszéd bácsi ugyanis miután tisztességben megőszült és nyugdíjba vonult, rendkívül elfoglalt ember lett. Fát kellett vágnia. A szomszédok csak találgatták, mi lehet annak a sok felhasogatott fának a sorsa, a szomszéd bácsi ugyanis éjjel-nappal aprította a fát kacagó gerléinek ketrece alatt. Amikor pedig nem fát aprított, akkor az unokákkal játszotta a „Wuhú!” játékot. A játék lényege, hogy a kertben kell szaladgálni, és azt ordítani (ugye kitaláltátok?) „Wuhú!”.

Ne legyünk persze igazságtalanok a szomszéd bácsival, aki pihenni is szokott. Ilyenkor gyakran zenét hallgat, mivel muzikális alkat. De valószínűleg kicsit süket is, mert a zenét mindig annyira hallgatja, hogy a teljes kerület is részesülhet belőle.

Zsófi helytelenítette a szomszéd bácsi ténykedéseit, főleg, mert már egészen kicsi korában megtanulta, hogy az embernek oda kell figyelnie másokra is. És azért is, mert a szomszéd bácsi sok idegeskedést és fejfájást okozott lakókörnyezetének és Zsófi empatikus típus volt. De igazán mérges sosem tudott lenni egyetlen ébresztőért sem. Azt gondolta, majd ha felnő, akkor könnyebben felidegesíti magát mindenfélén.

Aztán 26 éves lett. Otthon ült az ágyban, mert éppen beteg volt. No ne aggódjatok, nem nagyon, de annyira igen, hogy otthonról, főleg ágyból dolgozzon. Mellette tea, lábánál összetekeredve a Cica, a tetőablakon beáradtak az illatos ősz utolsó napsugarai. A szomszéd bácsi pedig ismét pihent-ezúttal a Bob herceg című operett került terítékre és jó kedve lehetett, mert énekével kísérte is a fiatal dalnokot.

Zsófi szerette ezt a dalt (Londonban sejj…) de nem emlékezett pontosan a szövegre. Megkereste hát az interneten és csendesen énekelni kezdte a szomszéd bácsival és Bobherceggel. Közben pedig megállapította, hogy még mindig nem nőtt fel annyira, hogy felidegesítse magát mindenfélén.

Jövő hét szerdára van egy ilyen programom a naptárban: “fotózásos cuccimucci”. Ötletem nincs, mi lehet. Pedig tuti én írtam oda….

-Nekem nagyon úgy tűnik, hogy ezek mind csirkefogók!

-Szerintem is…de nem tudom hogy érem el mindig, hogy ilyenek tömegével írogassanak….

-Hát, lehet, hogy neked kéne több tiszteletet kikövetelni.

-Igen, mondjuk ez jogos…

-És ha rájöttél azt hogy kell, majd meséld el nekem is!

Megbetegedtem. De miért? Erről nem volt szó. Ne aggódjatok persze, mert csak az évenkénti menetrendszerű torokfájós, orrfújós szar, de ha úgy alakul, mint szoktam, akkor hamarosan kiderül, hogy tüszős mandulagyulladás és lesz egy körőhártya-gyulladásom is mint bónusz aji. 

Na persze nyilván keresem a pszichológiai okát és általában akkor leszek beteg, mikor valami olyan van rám kényszerítve, amit nem akarok. Na ebből most összejött 5 egy napra tegnap-tegnapelőtt, de az már mégiscsak túlzás, hogy ok, nem aludtam jól, meg fos napom volt, meg voltam egy szűrésen ami fájt, de utána kb. három óra alatt mint akin feltekerték a betegséggombot.

Amikor még gimis voltam, ilyenkor szépen bevettem amit anya adott, esetleg infráztuk a fejem és vidáman belenyugodtam, hogy az orrdugulás meg a torokfájás nem nagy ár azért, hogy egész héten nem kell iskolába menni és helyette reggeltől estig mesét nézhetek a nappaliban fekve, miközben a mami hordja nekem a mézes teát literszám. Mert ugye a világ legjobb doktornénije ha megérkezett az tuti egy hét igazolt hiányzást jelentett. 

Na de bezzeg most a startup műhely, a muay thai edzés, a kishúgom iskolából elhozása, a csütörtök esti buli, a péntek esti buli, maga az egyetem-mellesleg péntekről nem is lehet hiányozni- szóval egy kazal olyan program van a naptárban, ami miatt semmi kedvem betegnek lenni. 

Ami viszont szupercuki, hogy a kishúgom macskája egész éjjel itt volt, hajnalban kiment, de most megint visszajött. Így könnyebben gyógyul az ember. Vagy hát én…

Jó, persze csehországból egy videó, amin valaki azt ordítja, hogy I wanna kiss you, az nem szar érzés, ha én lezártam és otthagytam ezt a dolgot, akkor ő is megtehetné. Én meg persze szokás szerint nem akarok senkit megbántani. Erről már amúgy annyira leszokhatnék.

Mert így meg engem bánt a dolog mindig, hogy tudom, hogy semmi értelme nincsen valaminek, de jól esik, hát hagyom. Bakker nem vettem be a gyógyszereket és nem is reggeliztem.

-Azért hallod, hogy ezeknek a fiúknak mindig fel kell bukkanni,és nem maradnak ahol vannak….

-Persze drágám, mert nézelődnek aztán rájönnek, hogy ilyen lány nem terem minden bokorban…nem azért, mert elfogult vagyok, de te nagyon különleges vagy! 

-Anya, azért valljuk be, hogy te nagyon elfogult vagy.

-Jó persze, de kérdezz meg bárkit a környezetedben, mindenki azt fogja mondani, hogy az Anna az egy nagyon különleges lány.

-A Mama szerint különlegesen elviselhetetlen. 

-Jó, hát nem azt mondtam, hogy nem nehéz a természeted…

 Sokszor el kell ugyanis olvasnom.

😀

“Ki azt mondja: “imád”,
Sose hidd el szavát.
Ki azt mondja: “szeret”,
Talán igaz lehet.
De az aki rád néz, hallgat,
Nem beszél és nem szavalgat,
Annak add egész életed,
Mert az forrón és hűn szeret.“

-Most segíts már, hogy kezdjek hozzá ehhez a beadandóhoz?

-Hát én arra gondoltam, mivel az előző feladatból kiindulva a tanár kíváncsi a saját élményekre is, hogy azokat kifejtem, de közben azt is, hogy milyen volt a segítőbeszélgetés ebben a témában és hozzáveszem, hogy egy ilyen helyzetben hogyan tud az ember önmagán segíteni és mit lehet mondani a kliensnek.

-Ö….ez rémes. Én ilyenekre egyáltalán nem gondoltam. Ez túl menő, meg túl szakmai az én gondolataimhoz képest.

-Miért, milyenek a te gondolataid?

-Ja…hát azok….nincsenek.

-Akkor ugye nem volt nehéz ezt megugrani…

22:00, Astoria, ellenőrök a kapunál.

-Na majd megkérdezem a kisasszonyt…de nem áll szóba velem.

Visszafordulok.

-Miről? 🙂 

Odasiet. Emeli az állát.

-Hát hogy ez a szakáll jól áll nekem?

-Jól. 🙂

-Tényleg jól?

-Igen, szerintem tényleg jól. 🙂 

Aztán el nem köszöntem, csak mentem. Mert hát no, három ember, későn este, ketten dolgoznak. Három mosoly. Ez ennyi. 🙂

“-Nos, mindenki, aki kicsit is közelebb kerül hozzám, általában kitalál valami becenevet. A legkevesebben hívnak Annának. De én szeretem a nevem. 

-Nos, akkor Anna. Jó tudni. Ha csokrot, vagy bonbont küldök.

-Netán mindkettőt! 😛

-Pontosan!”