Annie blogol

Olyan rajzolatú volt az állat, amilyenektől mindig is féltem. Volt rajta nyakörv. Meg kéne nézni, van-e rajta biléta, de nem merek hozzányúlni. Ide sem jönne. Idejönne, hiszen az előbb is megpróbálta. Csak egy szóra várt. Aztán eltűnt és én féltem, hogy tehettem volna érte valamit. Még végig sem gondoltam és jött szembe, a másik utcából. Megijedtem.  Odajött, nem nyúlt hozzám, nem bántott. Aztán jött velem. Nem úgy, mintha összetartoznánk. Úgy, mintha arra lenne dolga. De mellettem. Egymásra sandítottunk néha. Elfogadtam. Tudtam, hogy már ez az út is jól esik neki. Aztán megint lehagyott. Előre futott, meglátott valakit, meg kellett néznie, hogy talán ő az, akit elveszített. Akit keres. 

Közben hazaértem és a cica kijött elém, ahogyan kijön mindig. Ott álltam a kapu előtt, lábamnál a macskával, megfordultam, és megfagyott bennem a vér. Két méterre volt tőlem. Nézett rám, feszült figyelemmel, szembe fordulva. Nem a macskára. Rám. Visszajött, hozzám. Születésemtől fogva pontosan tudom, hogy tudok kommunikálni az állatokkal. Azt kérdezte, segítek-e neki. Megfogtam a macskát és bedobtam a kerítésen. Megint kijött. Visszatuszkoltam. A lábammal próbáltam bent tartani. A macska is tudta, hogy éppen őt védem. A kutya közben csak nézett rám.  A macska újra megpróbált kibújni. Nem fél a kutyáktól. 

Szinte sírtam.  “Menj innen. Kérlek, menj innen. Menj már el.”-suttogtam. Nem akartam bántani. Nem akartam zavarni. De közben tudtam, hogy egyetlen pillanaton múlik, hogy kibújjon a macska, és megismétlődjön a jelenet, amit gyerekkoromban átéltem. A jelenet, a borzalmas hangok és a fájdalom. Az állat, amit szeretek. Az állat, ami az enyém. 

Az én, eddig csak figyelő kutyám is megérezte a félelmem és tombolni kezdett a kerítés mögött. Az állat pedig elment. Mikor beértem a házba is remegtem. Feltöltöttem a fotót a netre, hátha meglátja a gazdája. Nem én vagyok, aki nem segít. De az nem én vagyok, aki nem védi meg, aki fontos neki. 

Hát szevasz!-bődült fel a szomszéd bácsi ezen a gyönyörű őszi hajnalon és Zsófi szokás szerint majd’ kiesett az ágyból. Így ment ez évek óta, és nem csak reggel. A szomszéd bácsi ugyanis hangos volt. A lehető legkülönbözőbb évszakokban produkálta a lehető legkülönbözőbb hangeffekteket.

Reggelente a barátait köszöntötte túláradó örömmel, esténként az unokáknak szólt ugyan ez a basszus. Mindig a hosszú kert végéből üdvözölte az érkezőket. Hogy miért? Mert mindig a hosszú kert végében volt dolga. A szomszéd bácsi ugyanis miután tisztességben megőszült és nyugdíjba vonult, rendkívül elfoglalt ember lett. Fát kellett vágnia. A szomszédok csak találgatták, mi lehet annak a sok felhasogatott fának a sorsa, a szomszéd bácsi ugyanis éjjel-nappal aprította a fát kacagó gerléinek ketrece alatt. Amikor pedig nem fát aprított, akkor az unokákkal játszotta a „Wuhú!” játékot. A játék lényege, hogy a kertben kell szaladgálni, és azt ordítani (ugye kitaláltátok?) „Wuhú!”.

Ne legyünk persze igazságtalanok a szomszéd bácsival, aki pihenni is szokott. Ilyenkor gyakran zenét hallgat, mivel muzikális alkat. De valószínűleg kicsit süket is, mert a zenét mindig annyira hallgatja, hogy a teljes kerület is részesülhet belőle.

Zsófi helytelenítette a szomszéd bácsi ténykedéseit, főleg, mert már egészen kicsi korában megtanulta, hogy az embernek oda kell figyelnie másokra is. És azért is, mert a szomszéd bácsi sok idegeskedést és fejfájást okozott lakókörnyezetének és Zsófi empatikus típus volt. De igazán mérges sosem tudott lenni egyetlen ébresztőért sem. Azt gondolta, majd ha felnő, akkor könnyebben felidegesíti magát mindenfélén.

Aztán 26 éves lett. Otthon ült az ágyban, mert éppen beteg volt. No ne aggódjatok, nem nagyon, de annyira igen, hogy otthonról, főleg ágyból dolgozzon. Mellette tea, lábánál összetekeredve a Cica, a tetőablakon beáradtak az illatos ősz utolsó napsugarai. A szomszéd bácsi pedig ismét pihent-ezúttal a Bob herceg című operett került terítékre és jó kedve lehetett, mert énekével kísérte is a fiatal dalnokot.

Zsófi szerette ezt a dalt (Londonban sejj…) de nem emlékezett pontosan a szövegre. Megkereste hát az interneten és csendesen énekelni kezdte a szomszéd bácsival és Bobherceggel. Közben pedig megállapította, hogy még mindig nem nőtt fel annyira, hogy felidegesítse magát mindenfélén.