Fura, de mióta hazajöttem, kiderült, hogy az embernek néha érzéketlenebbnek kell lenni, mert nem mászkálhat úgy, ahogy apa egy barátja a saját gyerekéről fogalmazott: ott megy a lány és maga mögött húzza a lelkét. Mert szenzitívnek lenni tökjó, csak éppen kicsit olyan, mintha egy céltáblával mászkálna az ember. Bele fogna állni rózsák-és nyilak is.
Illetve ez kint derült ki a számomra, ahogyan végre arra a kérdésre is a válasz, hogy megjátszom-e én ezt a fene nagy jóságot azért, hogy szeressenek, vagy valóban ilyen vagyok? Nos, valóban ilyen vagyok, kint ebben a szélsőségességben és egyedüllétben meghúzódott egy-két határ és tisztázódott egy-két alap és ezek között volt az is, hogy egyrészt nem kell olyan nagyon jónak lenni, nem kell mindenkit a vállunkra venni és nem kell a lelkivilágunkat kívül hordani, de ettől függetlenül nem vagyok gyűlölködő vagy haragtartó és nem bántom azt sem, aki bántott engem. A háta mögött sem! Sőt, ami azt illeti, én ezeket a drágákat, akik engem mindenféle jelzőkkel illettek, megvédtem, mikor őket illették a hátuk mögött mindeféle jelzővel.
Ennek egyébként semmi jelentősége nincsen, ugyanis közben az is kiderült, hogy még közönyt is tudok érezni, meg hát sajnos némi megvetést, amin dolgozni kell még. Szóval hogy némely emberek és a a véleményük jelentősége megváltozott számomra és már nem érzem úgy, hogy meg kell felelnem mindenkinek, amire akkor döbbentem rá, mikor mindent a tőlem telhető legjobban csináltam és ez nem volt elég-ezzel párhuzamosan meg leesett, hogy ezek az emberek nem azok, akiknek én adok a véleményére kicsit is.
Na, hát így. Amúgy meg az is igaz, hogy pszichológus-skill, hogy bárkivel jól kijövünk, sőt, bárkivel megkedveltetjük magunkat, de ha ezt meg is tesszük a célcsoport vagy az eszközök megválogatása nélkül, az meg inkább kurválkodás. Ezzel nem hiszitek el, az életem mekkora kérdésére érkezett egyébként válasz. (Pszichológus leszek, tehát nekem mindenkit meg kell tudnom érteni, el kell tudnom fogadni és így el kell tudnom érni, hogy szeressen. Ez volt.)
Tudom ám, hogy ezek a dolgok közhelyesnek tűnnek, de tulajdonképpen tényleg az az érdekes, hogy ismételgetsz dolgokat, biztos vagy benne, hogy érted, aztán jön egy pofon és akkor már nem csak érted, de magadénak érzed és valamennyire sikerül is úgy élni. Ezek amúgy skálák. Mióta a Marival valami tök másra használtuk a skálákat, azóta elkezdtem mindent skálaként is átgondolni, és csomó minden sokkal inkább megérthető így, mint ha csak oldalakban, feketében, vagy fehérben gondolkodunk. Apa oly rég szajkózza nekem, hogy semmi nem fekete vagy fehér, hanem a szürkének vannak árnyalatai, de úgy utálom a szürkét és úgy ragaszkodtam ehhez a gyermekkori látásmódhoz, Gandalfokhoz és Voldemortokhoz, hogy nem fogadtam el. Most se fogadom el, mert a szürke nem szép, de a skálákat elfogadom. És ez ugyan az. És így lesz az apai bölcsesség az enyém és nem csak valami átvett dolog. Trallala!
És kicsit aggódom egyébként, mert most az egyetemen meg megint szenzitívnek kell lenni meg kedvesnek, meg ilyesmiknek, de hát ez megy mert amúgy ez vagyok én-ez is-csak vicces a kontraszt-de közben meg meg kéne maradni a Supergirl oldalnak is-aki amúgy durva, de évek óta a boxzsák előtt előjött mindig-vajh miért imádok boxolni.
Na jójó, megyek takarítani, aztán az egyetemre is be kéne menni ám!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: