Annie blogol

Akkor is leírom, ha némileg elvesz a bók értékéből, amit Baracktól kaptam. 🙂

Barackkal a játszón:

-Ott egy tehééén!

-Valójában négy tehén.

-De ez pisiiiiiiiil!

-Valóban.

-Múúúúúú! Múúúúú! Most tehénül beszélek hozzá!

-És mit mondasz?

-Hogy nagyon szép tehén! És vàlaszolt, hogy köszöni.

Majd délután, énekel:

Anna a legszebb lááány, Anna a legszebb lééény, Anna a legszebb tehééén!!!

Hàt így jött ki a rím.

Holnap majd írok egy bejegyzést, vagy lehet, hogy holnapután, mert sose tudni, mi történik, amiben összegyűjtöm az itteni örömeim. Judit néni, Neked innen köszönöm a zenéket, lekendeztem egy csomót a válaszban amit írtam, majd elszállt az egész, de majd azt is újraírom. 🙂 

Szóval holnap majd elmesélem örömeim, és közte lesznek az esti séták zenékkel és versekkel a kis falu sötét, nyirkos utcáin. Holnap majd elmesélem, de ma csak azt engedjétek meg, hogy elmeséljem, hogy az utóbbi időben ha én én is voltam még mindig, azt tanultam, hogyan működik a pohármosó és hogyan kell törülközőt tökéletesre hajtani és annyi mindent még és olyan kimondhatatlan gyönyörűséget jelentenek most a versek. Mert otthon sokkal inkább részesei az életemnek és nem is kell, hogy annyira azok legyenek. Más a beszéd, más az érintés, mások a szavak és mások a témák. Itt különlegesebbek a versek. Az enyémek. Mint a tiszta víz. Nem is tudom ezt most jól elmondani. 

Radnóti Miklós Tétova Óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, –
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagyok más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
                        hűs tenyeredben.

hogy ilyen barátaim és családom van.

Nem is hiszem el, de tényleg. De most tényleg. Szóval hogy hányan, de mennyire sokan, de így valóban sokan írják, hogy hiányzom, meg mikorjövökmár, meg roskadozik a képeslapoktól a fal, most már a tükör is, meg megkaptam a világ KÉT legjobb csomagját.

Emlékeztek, mikor Anya szülinapot, meg otthon küldött a csomagban?

Vagy mikor a Nagynéném és egyben kedven Körösztanyám létrehozott egy honlapot a szülinapomra?

Na, először is eztán jött egy doboz a Maritól, amiben három féle csodálatosan finom házi készítésű sütemény volt, de úgy kezdődik, hogy a doboz belülről ki volt bélelve pöttyös papírral és csudagyönyörű volt, és utána a három féle süti kis elválasztókákkal elválasztva, aztán egy csomó motivációs idézet gyönyörűen fotópapírra nyomtatva, tehát gyönyörű szépek, aztán egy rakás kép a barátainkról-még rólam is- amik nagyjából…hát helyenként több, mint tíz évesek lehetnek, hát pukkadoztam a nevetéstől. Aztán még egy levél a Maritól, amihez még linkek is voltak “csatolva” képekkel. Hát nem győztem örülni neki. Annál is inkább, mivel Mlibával egyikünk sem vett kaját pénteken, szombaton pedig kiderült, hogy ünnep van, tehát nincs bolt, vasárnap meg csak úgy sosincs, tehát gyakorlatilag két és fél napig a Mari sütijén éltünk mindketten 😀

Erre ma megérkezett a Törpe csomagja, és nincsenek rá szavak, inkább mutatom. 😀

Elfújtam, és kívántam, és SZERETLEK kisbaba (aki közben már egy valós feleség).

És tudjátok az van, hogy történnek mindenfélék az életben, és a Csibe feleség, a Mari anyuka, de ez is olyan érdekes dolog, mert lett valahol egy fiú, aki már a valódi sógorom, tehát egy taggal bővült a családom, és lett valahol egy pici baba, akit még nem láttam, de mégis nagyon, nagyon fontos nekem, mert egy olyan emberhez tartozik, akivel remélem örökre-örökre egymás életének részei leszünk és akit nagyonnagyon fontos nekem.

Szóval én most mondhatnám, hogy látjátok feleim, nem számít az idő és nem számít a távolság, de nem mondom, mert most már baromira szeretnék mindenkit megölelni. 🙂

Barack (7): Anna, szomorúnak tűnsz.

A: Nem vagyok szomorú, csak egy kicsit fáradt.

B: De Anna, komolyan szomorúnak tűnsz.

A: Hm..tudod mit, talán kicsit szomorú vagyok.

B: Mi a baj? (hozzám bújik)

A: Semmi nagy dolog, csak elmegy a szobatársam, és hát már szinte olyan barátnőszerűség volt, és hát beteg, és sajnálom, hogy elmegy.

B: Kár, hogy én nem alhatok veled…én is utálok egyedül aludni. Régen anyáékkal aludtam, de akkor még kicsi voltam. Azóta már nem szabad. Pedig csomószor félek a sötétben. Van olyan alvóállatod? Itt a gyereksarokban van egy csomó, szerintem elvihetsz egyet magadnak!

Szóval, Mliba elment. Megbetegedett, itt nem tudott diétázni, és amúgy is nagyon szenvedett-ahogy mindenki. Mégis, mikor rájött, hogy hazamegy, az kicsit megbolygatta az én lelkivilágomat is.

Aznap éjjel már azt álmodtam, hogy én is otthon vagyok-és hogy a családom dühös rám, amiért ennyi időre eljöttem. Olyan érdekes, hogy ez a félelem valószínűleg nem csak bennem bujkál ott folyamatosan-noha itt megjegyzem, hogy mind apa, mind anya részéről erőteljesen támogató volt a hozzáállás (inkább küldő, mint csak támogató).

A másik, hogy ő mehetett, és így olyan kézzel foghatóvá vált, hogy vége lehet ennek az egésznek-és vége is lesz, és az az érdekes, hogy egyrészt rájöttem, hogy én kifejezetten megszerettem ezt a lányt-másrészt meg tegnap este és ma reggel már alig bírtam elviselni, hogy itt van. Nem is azt, hogy itt van, hanem, hogy folyamatosan alkalmazkodnom kell hozzá. De ez nem is csoda, hiszen az elmúlt négy napot a szobában fekve töltötte, tehát reggelente az én kis tornázós majd nyugiban zenére reggelizős rutinom helyett belopakodtam a fürdőszobába és a budi mellett ülve majszoltam el 4 szem barackot.

Az ő öröme, meg olyan igazi boldogság volt, amilyen én ittlétemben nem sokszor éreztem, és rajta is csak kétszer láttam-most, és mikor az apukája eljött és elvitte Velencébe, és ott töltötték kettesben a napot. Ilywn őszinte örömet egyáltalán nem látok itt embereken.

Aminek valószínűleg az az oka, hogy nem sok őszinte kapcsolatot szül az ittlét, úgy értem, őszinte barátságot és szinte mindenki szenved. Össze vagyunk zárva, ha elindulok valahova, gyakran szembejön valaki, a boltban simán ott lehetnek a többiek, és semmi más lehetőség nincs kikapcsolódni, mint a túrázás, amihez viszont sok idő kéne egyben-ami senkinek nincs.

A másik pedig a folyamatos bizonytalanság: nem tudhatod, hogy mikor csörögnek rád, hogy mégsem lesz szabadnapod, hogy előbb kell aznap menned dolgozni, hogy melyik nap meddig húzódik a munka, hogy mit kapsz ebédre (volt, hogy olyat kaptam, hogy egyszerűen nem tudtam enni belőle (malac és báránysült sületlenül, párolt karalábéval-jó, nyilván van az éhségnek olyan foka, ahol ez lecsúszik), hogy éppen milyen új kolléga jön, akinek a jelenléte mit jelent majd a számodra (költözést, a munkaköröd teljes megváltozását, vagy azt, hogy lop tőled, vagy hazugságokat terjeszt rólad, ami miatt a szobatársad két hétig nem áll veled szóba).

Szóval tegnap este még elmentünk vacsorázni, ami az első kettes közös programunk volt, és tök jól sikerült, végigdumáltuk az egészet, aztán ő elment inni Aranyhajjal és Csehsráccal a helyi bárba. Ma már tűkön ült egész nap, vettem neki egy pici plüslovat, egymás lelkére kötöttük, hogy miről kell beszámolni a másiknak és miről kell képet küldeni (hogy hogy néztünk ki a hugain esküvőjén, hogy mi lett az exével, hogy mi lett a szobánkkal, stb.) aztán segítettünk neki Aranyhajjal kivinni a cuccait, és ott egy öleléssel elköszöntünk.

Amint visszaértem a szobába, átköltöztem az ő szekrényébe és ágyába, ugyanis mindkettő jobb volt, mint az enyém, mindenhova kiraktam a képeket és képeslapokat, amiket a Maritól meg a családtól kaptam, és még amikor a plüsslovat vettem, vettem egy cserép bazsalikomot is, ugyanis nagyon hiányzott egy növény a szobából, de míg itt volt, nem mertem megvenni, mert erős illata van.

Kicsit át is rendeztem a szobát, így már nem az ágyban van a laptop-bár elalváshoz valószínűleg oda kerül majd, valamint szétpakoltam a fürdőben is jobban, és az egyik olvasólámpából átraktam a körtét a fürdőbe. Így még mindig nincs értékelhető mennyiségű fény, de egy fokkal jobb. Amúgy most nagyon Annás az egész szoba, és hát így egyedül benne lakni nagyon tágas is, és olyan nagyon, nagyon furcsa keveréke ez a szomorúságnak és a…nem is tudom. Ez a szoba így most az enyém, tudok benne csinálni amit szeretnék, amikor szeretnék, de nem merek örülni neki, mert ki tudja, meddig tart, szinte túl jó, más részről meg hiányzik Mliba, mert a jelenléte miatt folyton jött Csehsrác, Aranyhaj, csiviteltek, mászkált, ha hazajöttem megkérdezte hogy vagyok, hol voltam, stb, szóval na…Mliba igazából egy nagyon jófej csaj volt, és arra kell, hogy rájöjjek, hogy az egyik legegészségesebb értékrendű és legintelligensebb ember volt ha nem a, az itteniek közül.

Szóval na, hiányozni fog, és kicsit megijeszt egyébként most ez az egyedüllét, mert egy kicsit belefáradtam abba, hogy olyanokkal legyek kedves, akik nem azok velem, azt sem tudva, mikor mi bajuk van. Szóval a jótündér kicsit elfáradt, és nincs kedve senkihez, és az a durva, hogy közben meg van itt, aki velem lenne, többen is vannak, de most valahogy hozzájuk sincs kedvem.

Mondjuk az is biztos benne van ebben a mélypontban, hogy egyrészt ugye ha valaki hazamehetett, akkor én miért nem, másrészt az egyedüllét, harmadrészt a kimerültség, aztán az, hogy mostanában van, hogy esténként a főnökség csemetéi ugráltatnak, amit elég nehezen viselek, délelőtt meg az az újdonság, hogy az új szlovák szobalány is a főnökömnek érzi magát, és ráadásul már valahol itt van a szállodában a szobalányoknak az a főnöke, akitől ugye már a szezon elején is mindenki félt, hogy jönni fog-de nem jött-hát most megjött. Én még nem láttam, de egyébként egy bizonyos szempontból érdekel, hogy milyen lehet az a csaj, aki 30 éves, és 10 éve ide jár dolgozni (Zsiráf 12, ő tanította be) és úgy vette át a vezetést, hogy erről az egész szálloda tud, de Zsiráf nem-ő ugyanis felháborodva tiltakozott az ellen, hogy ez a nő itt vezető lenne. Azért tudhat valamit.

Mondjuk az sem segít a lelkivilágomon, hogy a netes munkámat két napja nem tudom megcsinálni, mert tegnap net nem volt a laptopomon (telefonon igen-ti ezt értitek??) ma meg a touchpaddal van valami baj, ami amúgy eléggé aggaszt, mert ezen a laptopon csinálok mindent.

Jójó, ez nem lett vidám bejegyzés, bocsi, majd túl leszek rajta.

Tudom, hogy nem túl nagy jófejség, hogy írtam egy lírai hangvételű blogbejegyzést, tehát a nagymamák azonnal megijedtek (a Papa tudja, hogy kemény vagyok, mint a kád széle…remélem…) majd szépen egy napig semmi mást, szóval íme a folytatás, mert nem kell félni továbbra sem. Amúgy már csak azért sem kell félni, mert ugyan nem egyszerű itt az élet, de otthon is bőven vannak ekkora hangulatingadozásaim, sőt, ennél, mint amennyire itt megengedem magamnak, sokkal jobban ki szoktam borulni sokkal apr    óbb dolgokon, csak arról nem írok blogot, szóval, na, ne féljetek!

Mostanában az a zu, hogy telis-tele van a szálloda vendégekkel, ehhez mérten kevesebb idő jut a személyzetnek az egymással való drámázásra, de cserébe több lehetőség, és nagyobb volumennel. Én ebben továbbra sem annyira veszek részt, bár a mosogatófiú kitartóan utál és a tegnapi líraiság annak szólt, hogy kiderült, miért volt célja az egyik lánynak kiutálni a magyar bandából-igen, egy fiú van a dologban, de hagyjuk is.

Ellenben a főnökség teljesen határozottan elkezdett velem kedves lenni, a Főninéni ha találkozunk meg szokta kérdezni, hogy minden rendben, Anna? Sőt, tegnap ennél is tovább ment, és a bárban este, azt mondta, biztos már én is fáradt vagyok, de csak pár nap és újra nem lesznek ilyen sokan. A Főnök volt, hogy teli szájjal mosolyogva köszöntött este, és mikor belocsoltam borral a poharast, ami azt jelentette, hogy le kellett volna pakolni kb 40 poharat, hogy a terítőt ki lehessen alatta cserélni, akkor megsimogatta a hátam és azt mondta, hogy majd holnap valaki megcsinálja és ugyan már, semmi gond. A Főpincér pár napja nem segít a poharakkal esténként, nem is tudtam, hogy rosszat csináltam-e, erre tegnap a Főnök személyesen beállt mellém poharakat elpakolni, amire nem volt példa, és a Főpincér szinte bocsánatkérően mondta, hogy nem volt ideje segíteni nekem, mert most az étteremben is sok a munka.

Ami a dolgok nem annyira édes részéhez tartozik, hogy a főnökség ezt az időpontot választotta arra, hogy beállítsa a két legkisebb rokont szállodavezetést tanulni, így a kb 13 éves kislány, és a kb 9 éves kisfiú minden este nekem segít a bárban. A kislány egyébként egészen ügyesen hordja a poharakat, csak néha tör el egyet-kettőt, mondjuk dupla olyan néha, mint én, de mindegy, a kisfiú viszont a pohármosóban áll és a leghatározottabban fel van háborodva, ha valamit nem úgy csinálok, ahogy elképzelte, és ilyenkor kirohan a nagypapájához, aki a szállodai mindenség-hiszen ő és az öreg Főninéni hagyta a jelenlegiekre a szállodát. Mit ne mondjak, egy élmény, mikor egy kilenc éves gyerek kioktat arról, mit kéne csinálnod, kitépi a kezedből a poharat, vagy úgy dolgozni, hogy azt hallgatod, ahogy rólad magyaráz a nagyapjának, de mindegy, ő nem jön minden nap.

Na de elmesélem ezen felül a nagyon izgalmas napot, ami tegnap esett meg, de most már lehet, hogy csak tegnapelőtt, finoman elkezdtek összefolyni a napok.

Na mert hogy….papapapa..áramszünet volt. Ennek mindenki nagyon örült részben, de úgy volt áramszünet, hogy a faluban, tehát teljes világunkon lehúzták a redőnyt fél egytől ötig. Ez azt jelentette, hogy a délelőtt folyamán nem volt mese és minden szobát ki kellett addig takarítani, valamint például a liftet csak a porszívó meg a kurpe használta-én erre nem tudok magyar szót-mi meg lépcsőztünk, mert ugye ki tudja, valójában mikor megy el az áram, és akkor szépen ülhetünk addig a liftben, míg vissza nem érkezik. Márpedig az elég uncsi. Főleg, ha le se tudsz ülni egy kurpétól meg egy porszívótól. Majd visszamentünk a mosodába hajtogatni, és Marika örömében elkurjantotta magát, mikor elment az áram tényleg, de Zsiráf megszavazta, hogy az ajtón bejövő fény azért még elég ahhoz, hogy befejezzük a hajtogatást mégis.

Majd visszajöttem a szobába, ahol alvást terveztem, mint ahogy az egész szálloda-gondoltam én-de Mliba szintén egy wuhú ordítással esett be az ajtón Aranyhajjal és az alvást színlelésem ellenére nekiálltak itt beszélgetni, ha suttogva is, amit azt hittem hamar abbahagynak, mert Aranyhaj elment, de visszajött-ezt sose értem, miért jön le ide Mlibáért minden közös elindulásuk előtt-és akkor ettől annyira magas szinten lettem ideges, hogy felkeltem, és elkezdtem felöltözni, és Mliba mondta, hogy mennek már, és mondtam, hogy jó, én is.

Tehát én, egy zsák felkockázott alma, a lila törülközőm, 3 szem barack, meg az új késem, valamint a Mérő László könyvem és az mp3 lejátszóm elindultunk meghódítani a világot-vagy legalábbis megkeresni a lovakat.

Mert hogy ugye még csak a folyó „rossz” oldaláról volt hozzájuk szerencsém. Azt mondta az Á, hogyha elindulok hátul a tehenek között, akkor az az út pont oda visz a lovakhoz, és nem lehet eltéveszteni. Az Á pont három dologban tévedett: egy darab tehén nem volt a legelőn tegnap-gondolom az áramtalan kerítések miatt-tehát hiába volt halált megvető a bátorságom, hogy sétafikálok a tehenek között, nem voltak ott, aztán nem, az az út nem visz a lovakhoz, és nagyon alábecsül engem, aki azt hiszi, hogy valamit én nem tudok eltéveszteni, mert bármit el tudok.

Szóval mentem az úton lelkesen a legjobb túracipőmben, ami egy kendőpántos S.Oliver tangapapucs, örültem, hogy nincsenek éppen tehenek, és szépen nekimenten egy kapunak, ami kivitt a betonútra és a falu főutcájára. De én nem akartam ott menni, mert attól tartottam, hogy így megint a rossz oldalon bukkanok a lovakra, tehát azzal nem törődve, hogy egyáltalán nincsen tovább út, folytattam az utam a domboldalon, ami egyrészt baromi meredek volt, másrészt meg bokáig érő nedves gazzal volt benőve, tehát végül már a papucsomat is levettem. Amúgy teljesen romantikus lenne egyedül sétálgatni mezítláb a domboldalon a dús gazban, csak sajnos a falu főutcájáról vagy húsz építőmunkás figyelte érdeklődve, hogy vajon hova megyek. Nemsokára én is megtudtam, amit ők valószínűleg sejtettek, hogy ez itt Ausztria, tehát hamarosan egy a teljes domboldalon végigfutó villanypásztor állta utamat. Másztam már itt át ilyemsin, de most egyrészt volt közönség, másrészt a túloldalon-tehenek voltak-én meg úgy voltam vele, hogy olyan tehenek közé bemászni, ahova vezet kapu is, rendben van, de olyanok közé, ahova nem, oda nem kísérlem meg, ugyanis későn érő tehénlányoknál lehetnek még borjak és ezeket nem érdemes megközelíteni. Notehát le kellett valahogy jönnöm a dombról mégis, így egy teljesen nagy csirkeól mellett leereszkedtem a kedves munkások közé és már megint rossz oldalán voltam a folyónak.

Nade, úgy döntöttem, hogy én már fel nem adom, és kilestem, hogy merre kell tartanom ahhoz, hogy a kinézett hídhoz eljussak. Ehhez egy olyan területen keresztül vezetett az út, ahova ki volt írva, hogy tilos engedély nélkül bemenni, de úgy voltam vele, hogy már Müller Péter is megmondta, „aki a sorsa útján jár, gyakran törvényszegő.” Szóval vidáman keresztülmentem, és ott is volt a kinézett híd, és a híd túloldalán a lovaaaaaak.

No, be is mentem, és voltak ott más túristák is, és a lovak meg nem az úton legeltek, hanem a hegyoldalban, és letojták a más turistákat. Míg oda nem értem. Ugyanis akkor az egyik kis póni felkapta a fejét, gyakorlatilag leszáguldott hozzám és elkezdett követni, így mikor kicsit távolabb értünk a többiektől, nekiadtam az összes almát, aminek a megevését én már a hídról, a kapun kívülről figyeltem, de mikor végzett odajött hozzám ő is, meg az egyik haflingi ló is többször. Nagyon tündériek voltak. Csak sajnos nem volt náluk egy darab árnyék sem, és nagyon meleg, volt, így inkább visszamentem a szálloda melletti hegyrészre pihenni. Leterítettem a kis törölközőm, megeszegettem a barackot, olvastam vagy fél oldalt, majd megint az árnyékban fekvős nézelődéssel ment el egy óra. Közben azért felmásztam a sziklákkal kirakott falra elmosni a késem, ott ugyanis csobog egy kicsit a patak, de nagyon megnyugtató lehet a kedves családnak, hogy az olyan kalandjaimról,  mikor tangapapucsban sziklafalra mászom kezemben késsel, csak mindig utólagosan értesülnek.

Ami külön kedves volt, az az, hogy egyszercsak felbukkant egy apró kiskutya, odarohant hozzám, körbeugrabugrált, majd eltűnt, mint kiderült az alattam vezető turistaúton sétált a gazdájával, csak meglátogatott.

Aztán mikor visszajött az áram ötkor, nekem is vissza kellett jönnöm a szállodába és azzal a lendülettel az előbb emlegetett felszerelésben (tangapapucs, törülköző, oldaltáska, töröknadrág, napszemüveg) megyek a portára, ahol az idős főninénitől kérdem, hogy ehetek-e még mielőtt jövök dolgozni. Azt mondja igen, de most mit csinálok. Mondom most nem dolgozom és most jöttem meg a sétából. Jó, mert még nem megy a lift és van itt egy elhanyagolható méretű sporttáska, szóval ha lennék szíves a másodikra felvinni. Na most a sporttáska egy kb. 13 éves kisfiúnak volt döntve és akkora volt, hogy nem is tudtam elsőre, hol is kéne ezt megfogni igazából és elképzelni nem tudtam, hogy ezt egy ember elviszi valahova, pedig tudjátok, hogy nem vagyok gyenge. Odaléptem azért bátortalanul a kisfiúhoz, de addigra az apuka és odaért, és azt mondta, hogy köszöni, de teljesen kizárt, majd ők felviszik. Ketten fel is tudták!

Az igazsághoz tartozik, hogy ki szokták hívni a házmestert vagy a mosogatófiúkat táskát cipelni, de nem a napozó gyerekmegőrzőt.

Gyerekmegőrzésről jut eszembe, egy-két hete nem voltak gyerekeim, de ma összesen négy is, valamint két napja vigyázok egy nagyon tündér kislányra, aki 8 éves, és helyből tud hátraszaltó szerűséget ugrani, valamint tapsol meg örül, akkor is, ha én nyerek, és német, és megtanította nekem csomó állat német nevét memory közben, és tök jól értjük egymást. Csatlakozott hozzánk ma egy másik kislány is, aki meg hét éves, és most még két oldalban ki tudnék térni arra, hogy mennyire érdekes, hogy mennyire más a két kislány, de ezzel nem untatlak titeket, csak a mai két kedvenc momentumommal a kicsitől: Az egyikben miután odakuporodott mellénk és bekapcsolódott a Monopolyba, egy levegővel elmondta, hogy mennyire örül neki, hogy mi végre itt németül beszélünk, mert ebben a szállodában csomó gyerek van, de ő sajnos nem érti őket és nem tud velük beszélni mert mind angolok, meg hollandok és mennyire jó, hogy velünk tud. Én erre ránéztem, és mondtam neki, hogy akkor ezt ismételje meg légyszi lassabban, mert nem értem. 😀 De megismételte, és akkor már megértettem.

A másik meg az volt, mikor a nagyobb lány épp ugrált a trambulinon, a kicsi odaállt mellém, egy ilyen kifejezetten alacsony, kicsit gömbölyded, rövidhajú, szemüvegest kislányt kell elképzelni mackóruhában, rám nézett és azt mondta: Te nagyon szép vagy. Itt is visszakérdeztem, de jól értettem. 🙂

blogbejegyzést akartam írni, de ehelyett egy órája és 15 perce zuhanyzom, hajat mosok, reggelizek, (két müzliszelet, egy liter Natürlich Antioxidant névre hallgató sokféle gyümölcslé), sminkelek, sőt, ma szemüvegben leszek egész nap, nekem egyébként egészen tetszik ez a szemüveg, nézegetem magam az egyik tükörben, fehérneműben-fogytam vagy netán híztam?-nézegetem magam a másik tükörben, ez a szemüveg olyan okoskás, vagy titkárnős, vagy azért elmegy? A bőrömhöz mit szól majd egy kozmetikus, pedig nem is rossz a helyzet…pörgetem a facebook oldalt, mindenki a Szigeten van, én is ott lehetnék, megdolgoztam érte, kijártam a képzést, mindig ott voltam, volt hely is, volt csapatom is…pszichomókus a Szigeten. 

Tegnap este megint kiderültek dolgok, az itt háttérben folyó folyamatokról, és kérdezem magamtól a zuhany alatt állva, hogy miért nem vettem észre az összeszorított ajkakat, a meglepetést, a tekinteteket, ha olyan büszke vagyok arra, hogy mennyire megy az emberismeret, a testbeszéd, a mimika, akkor hogy nem állt össze, hogy azt választottam az elején a bizalmasomnak, aki megölt volna a féltékenységtől? 

Én csak az ösztöneimet követem, mondta a srác, de nem gondoltam, hogy ennyire ijesztő tud lenni, mikor megkeményedett emberek követik az ösztöneiket, nem gondolkozva, hogy a szavaknak, tetteknek súlya van, vagy ami ijesztőbb-éppen hogy gondolkozva, de érdektelenül-érdemtelenül. 

Én sírtam és még akkor is majdnem sírtam, mikor elmeséltem a távoli haver-barát fiúnak, hogy mi is a helyzet, ő meg nevetett, mint ahogy akkor is azt hiszem nevetett, bár akkor nem hallottam, mikor elmeséltem a játékgépfüggőt és az én elveszített 160 eurómat, meg amikor az üvegest az ujjamra csuktam, és ömlött belőle a vér, és ő megkérdezte, hogy utána visszaküldtek még mosogatni? És nem küldtek, nem volt kérdés, igen, tegnap is majdnem elájultam a porszívóval, olyan rosszul lettem az ebéd után, mire Marika azt mondta, neki ez a 11. munkanapja és nem is ért rá ebédelni, mégis teljesen jól van és ez fejben dől el. 

Fejben dől el minden, és tényleg lehet így is, de amikor századszor kérdezi meg a lány, hogy de ugye nem mondod el senkinek, tényleg, és én századszor mondom, hogy nem, megígértem, hidd már el, bennem megbízhatsz, akkor egy kicsit szomorúnak és fegyvertelennek érzem magam, mert előttem biztos százan mondták már ezt neki, miért pont nekem hinne. 

Áná, sehr schnell, wir müssen gehen essen. 5 minuten.

Höhö

Was ist höhö? Fünf minuten und fertig. Jó?

Jó. Alles ist jó.

Gut. 

“Gondolataiddal, érzéseiddel és hiteddel átírhatod a jövendődet. A jelent nem, mert az már készen van. Megfagyott minden múltbéli gondolatod, jó és rossz érzésed, félelmed, tévhited és tévedésed. Megdermedt már minden, és olyan lett, amilyen – de a jövőd még várakozik.”

Müller Péter

Van abban valami megkapóan csodálatos, hogy csak három percet kell sétálni ahhoz, hogy a természetben legyél. Nem valami betonnal körbevett, emberektől hemzsegő mesterséges természetben, hanem a hegyen, ahol rajtad kívül csak egy-két turista, helyi szállodatulaj-gyerek és tehén van, meg vadvirág, szikla, méhecske, kispatak, nagypatak és persze lenyűgöző kilátás.

És tényleg, öt percet kell ahhoz sétálni, hogy a törölközőmre telepedve akár alhassak is a fűben a hegyoldalban és nem kell félni senkitől és semmitől. 

Ez azt hiszem, nagyon fog hiányozni, mikor hazaérek, és az esti séták is a teljesen üres faluban, a kis mécsesekkel körbevett templom körül, meg a folyó vagy patak itt-ott felbukkanó, folyton hallható hangja. A faluban annyira drága az élet és annyira messze van mindentől, hogy aki ide eljön, annak nagyon jómódú elkötelezett kirándulónak kell lennie, vagy a faluban dolgozó “kollégának” akik szintén jól meg vannak fizetve és védik az állásukat, tehát a közbiztonság az rendkívül magas, arról nem beszélve, hogy ide fiatalok nem jönnek, csak akik itt dolgoznak, a családok pedig mire mi elindulunk már a szobáikban pihennek.

Egy szóval a magány, a magányra való lehetőség és az folyamatos összezártság nagyon különleges keveréke ez.

Mint ahogyan persze csodálatos lehetőség is az önismeretre. Nyugalmasabbnak gondoltam, azt hittem, majd sokat fogok olvasni, eldöntöttem, mit fogok megtanulni, míg itt vagyok, de szabad időből nem sok jut és akkor is gyakran kapom magam azon, hogy csak úgy sétálok, ülök egy sziklán vagy hegytetőn és nem csinálok semmit, csak úgy engedem a gondolatokat áramlani. Még beléjük sem kapaszkodom. Elfáradok ugyanis, és olyan, mintha folyton egyre és egyre hátrébb lépnék és onnan látnám az életem, vagy az itt zajló eseményeket, és egyre tisztább lenne a kép, de még mindig sok mindent nem látok és nem értek. 

Egyáltalán, az engedés lett talán a legjellemzőbb az ittlétemre. Már nem élek meg akkora érzelmi viharokat, és nem ingadozik annyira a hangulatom. Nem idegesítem fel magam olyasmiken, amiken otthon napokig hisztiznék vagy rágódnék, csak átlépek rajtuk. Megnézem, hogy alakulnak a dolgok és alkalmazkodom hozzájuk. Ha pedig ez nem esik jól, kilépek belőlük és helyette sétálok, edzek, gyümölcsöt veszek és nagyon örülök egy zsák hideg szőlőnek a lábamon.

Már nem veszem az emberekből kibugyogó rosszindulatot, haragot személyes támadásnak, mivel tudom, hogy nem engem akarnak bántani és erre nincs is okuk. És nem nekem szól a rosszindulatuk, a bizalmatlanságuk, hanem az eddigi tapasztalataiknak. Mindenkire tiszta szívből mosolygok, azokra leginkább, akiknek szüksége van erre. Aki azt kérte, hagyjam, hagyom. 

Csomó mindent nem értek, újra és újra meglepődöm, leginkább azon, hogy általában tudom, hogy hogy vagyok, de nem kell mélyre ásnom sem magamban sem másokban ahhoz, hogy érezzem a dolgok okait. Nem is érdekelnek már egyébként annyira az okok, csak a saját békém megtartása az, ami érdekel, de ahhoz nem kell más, mint az elengedés és hogy észrevegyem, mikor kell valamit változtatnom.

Csinálok még megszokásból dolgokat, de valahogy nem érintenek meg olyan mélyen, ahogyan eddig. 

Nem tudom pontosan mi történik, de azt nagyon fontosnak érzem leírni, mielőtt elfelejteném, ha nagyon közhelyesnek is tűnik.

Az élet nem pontosan olyan, ahogyan elképzeljük, sőt, telis-tele van változásokkal, amire nem számítottunk és amik sokszor kellemetlenek. Teljesen bizonyos vagyok abban, hogy ezek a változások csomószor “becsomagolt áldások” amiket majd csak később fogunk megérteni, de a jelenben nem is ez talán  fontos, hanem hogy nem kell haragudni a kellemetlenségek miatt semmire és senkire.

Jelen kell lenni mikor lehetőség van a változtatásra és változtatni kell, de mikor nem tudunk ellenük mit tenni, akkor egyszerűen alkalmazkodni kell.  Felesleges a kellemetlenségbe belekapaszkodni, azon őrlődni, az ég felé kiabálni, mert az a helyzet, hogy bárkinek is panaszkodunk, senki nem fogja a dolgokat helyettünk megoldani. Ha viszont nyitott szemmel járunk, nagyon valószínű, hogy vagy megtaláljuk a megoldást, vagy megérkezik mégis valahogy a segítség, de nem mert panaszkodtunk és követelőztünk, hanem mert megtettük amit tudtunk, majd elengedtük az ég felé a kérést, hát ez egyedül nem megy, légyszi küldj valakit/valamit. 

Ami nem öl meg, az megerősít. Gyűlöltem mindig is ezt a mondást, de most nagyjából igaznak érzem. A testünk, a lelkünk, az izmaink sokkal de sokkal többet bírnak ki, mint aminek általában kitesszük őket. A világ tele van élményekkel, csodákkal, emberekkel és kultúrákkal és van lehetőségünk arra, hogy mindig “otthon” maradva magunkban új és új élményeket szerezzünk, ez által ismerve meg jobban a nagy egészet és magunkat egyaránt. 

Nem vagyunk annyira fontosak, mint amennyi jelentőséget tulajdonítunk magunknak és mégis, sokkal fontosabbak vagyunk, mert része vagyunk valaminek és csak egy valamivel tudunk jó rész lenni-ezzel a kicsivel, önmagunkkal.

De van választásunk arra, hogy középszerű problémákba beleragadó, folyton önmagukon gondolkozó emberek legyünk, akik igazából mindig másokat, a körülményeket, az országot, a kormányt, a pénz hiányát okolják a saját boldogtalanságukat miatt vagy rájöjjünk, hogy a hisztit, a dühöt, a kétségbeesést teljesen felesleges fenntartani, mert végső soron-ahogy Lil mondá vala egy hozzászólásban- az egyetlen felelős te vagy a boldogságodért. Mert változtathatsz, mert elmehetsz, mert észreveheted a csodákat, mert táncolhatsz, megoldhatsz, bármit megtehetsz amit csak akarsz és ha eleinte úgy is tűnik majd, a környezeted nem ezt akarja tőled és nem ezt várja el, végső soron egy boldog, kiegyensúlyozott ember mindig jó hatással lesz a környezetére. Ráadásul bárhol is vagy most, bárkivel az oldaladon és bármilyen körülményekkel, azt te választottad, te csináltad saját magadnak.

Ezért segített át engem a nehézségeken, hogy tudtam, hogy hazamehetek, de azt is, hogy a saját akaratomból vagyok itt, ezt én választottam. Most valamennyire még azért is hálás vagyok, mert nem volt itt senki, de senki akivel igazán megértettük volna egymást, mert így megtapasztalhattam magam hogy hogyan birkózom meg a problémákkal egyedül. De közben azért azt is, hogy ha te kedves vagy, akkor igenis egy idő után az is visszamosolyog rád, aki eleinte csak az orrát húzta fel. 

Most gondolj bele, ha egy hónapnyi Ausztriai munka ennyit változtat, ennyi tapasztalatot ad, ennyi új színt mutat meg belőled, a világból, az emberekből-és egyáltalán nem csak a szivárvány színeit-akkor mi minden van még, ami nyitva áll előttünk. 

Szóval kedves otthon-Anna, igen, elmehetsz sétálni, amikor akarsz, ehetsz sajtot a Duna-parton, meghallgathatod a szökőkutat a Margit szigeten egy átlagos nap után is csak úgy, és keresheted mindig a jobb és jobb lehetőségeket, mert nem fogja neked őket más megkeresni, és ha már itt vagyunk, miért ne hoznánk ki a legtöbbet mindenből? 

És otthon is megnézheted, hogy mi és ki az, aki és ami jó érzést okoz, otthon is átléphetsz elegánsan minden oktalan fintoron, bántáson és problémán, otthon is meg tudod oldani a dolgokat és otthon is lesz mindig választásod. 

És miközben szeretgeted a hátországod és vigyázol rájuk, és adsz és elfogadsz, aközben otthon is tudhatod, hogy a boldogságod a te felelősséged, a döntéseid a saját döntéseid és első sorban az számít, számodra hogyan hatnak és minden de mindet kezdet nehéz, de mindegy, hogy mibe vágsz bele, tedd meg bátran, mert mi történhet? Leesel, elmész, választasz mást. Tanulsz, fejlődsz, tapasztalsz, fejlődsz. 

Ahogy PP mondaná: Mosollyal előre, jó lesz! 

És még valami, majdnem elfelejtettem: azért teljesen felesleges minden kicsi marhaságon fennakadni, azt magunkban többszörösére nagyítani, a hátterébe mindenféle rosszindulatot magyarázni, mert ezzel két dolgot érünk el: a környezetünket is belehúzzuk a kaki-spirálba, akik talán maguktól aránylag még boldogok is lennének, valamint saját magunkat korbácsoljuk és visszük egyre messzebb annak a lehetőségétől, hogy a problémát megoldjuk vagy azon felülemelkedjünk. Most őszintén, van ennek bármi értelme? Nincs, egyiknek sem. Márpedig egy valamiben biztosak lehetünk: ha hiszterizálódni akarunk, arra mindig, de mindig, de mindig fog az élet tálcán nyújtani esélyt. És meg lehet ezt tanulni, hogy az ember hogyan húzza föl magát mindenen.

Meg szerencsére azt is, hogy hogyan ne. Remélem, hogy én most úton vagy inkább effelé. 

-Gyerekek, a helyetekben abból a héjában sült krumpliból nem ennék, mert a Kristóf mosta…

-A tojás milyen? Mondjuk kb. négy napja látom a hűtőben, tuti nem friss.

-Ja, akkor nem eszem meg.

-Blöe, ez a gombás bab nagyon gombaízű, én ezt nem kérem.

-Ez a tojás olyan lágy, hogy nem tudom megpucolni.

-Takard már le valamivel, nekem ettől így elmegy az étvágyam.

-Hát tudod, én megettem volna, ha nem nyomod bele a földes alufóliát…

-Jó, de hát gusztustalan.

-Nem gusztustalan, lágy. Volt.

-De az nem lágy, ha a fehérjéje is lágy.

-Én nem bírom már ezeket a húsokat megenni és valahonnan fehérjéhez kell jutnom.

-Hát tudod, ennek van egy sokkal élvezetesebb módja is…

-Tudom, de mint tudod, már próbáltuk, nem jött össze, tehát a tojást kell megennem…illetve ugye kellett volna. 

-Tudjátok mi még a gusztustalan? Ez a sajtos izé. Olyan undorító szaga van, mikor főzik. 

-Nekem ez a trugyi ízlik. Ezt majd délután még megeszem. 

Hát jó étvágyat. 

A mai ebédnél fordult meg először komolyan a fejemben, hogy átköltözöm a másik étkezőbe enni.