Annie blogol

címmel lassan tarthatnék tárlatvezetést, de persze nem lehet.

Ha mégis lehetne, akkor a következő állomások lennének:

Kedves látogatóink, kirándulásunkat kezdjük a személyzeti bejáratnál. Láttak-e már jéggépet? Milyen szépen potyog belőle a jég! Töltsük meg poharaink, és induljunk tovább. A mosókonyhában irdatlan nagy mosógépek vannak, de ez a hatalmas hengeres szerkezet meg egy vasaló. Megpróbálhatják kivasalni vele ezt a lepedőt, de vigyázat, nagyon trükkös, csak a legügyesebbeknek sikerül. Mikor a túloldalt a kispárnahuzat kijön, egészen olyan, mint egy papírlap. 

Fogjunk is meg egy ilyen kosarat, amiben mi a szennyest szoktuk tologatni, út közben nézzünk be az ebben a szezonban lezárt bárba, de mindjárt átérünk ezen az ajtón át egy hosszú folyosón a szomszéd szállodarész garázsába. Pattanjanak a kosarakba és toligálják egymást egy kicsit, én itt addig várakozom. 

Ha kimulatták magukat, mehetünk tovább borzongani, ugyanis itt látható a mínusz második szinten egy kiégett lámpájú ágynemű-raktárban…a…igen, csak még azt a párnát tegyék arrébb…EGY FEJ…EGY LÁB…igen, remek stratégiai érzékkel valaki ide helyett egy kiselejtezett próbababát. Nem tudni, hányan kaptak infarktust emiatt.

A második emeleten fecskefészek figyelhető meg, alatta a balkonládában kipotyogott tojással, fentről a kicsit figyelnek.

Csak egy kicsit kell tovább sétálni, hogy a nagyon szigorú szállodatulajról meztelen mellű képeket találjunk a folyosón, meg olyat, amin a fejére van ragasztva egy mobiltelefon. 

Visszafelé a pingpongteremből nyíló ablakszerűségen át bepillanthatunk a medence egy számomra teljesen tisztázatlan funkciójú részébe, ami gyakorlatilag egy luk sok vízzel ami nagyon csobog. Bele lehetne mászni is, de nem merünk.

Út közben a föld alatt futó folyosón van egy ajtó vagy fél méter magasan csak úgy mellesleg, na az padlótól plafonig van tele különböző téli dekorációval és egyéb mindenfélével, de magasabb létszámú pingpongmeccsekhez is innen lehet ütőt kölcsönözni. Csak utána vissza kell tenni. 

Amikor visszatértünk a másik szállodarészbe, megmutatnám Önöknek a kedvenc szobámat, aminek az egyik fala szinte csak ablak, és nem nagy, cserébe viszont vastag puha szürke padlószőnyeggel rendelkezik, halványszürke bőrborítással az ágytámla egész falánál, mely megjelenik a fotelben is, a szekrény pedig ezüstre festett famintával van díszítve. A fürdőszoba egyik fala is üveg, így sejteni lehet, hogy párunk zuhanyzik vagy a wc-n ül. Sőt, láthatjuk az ágyból. Nagyon izgalmas! 

Rendkívül sajnáltam, hogy nincs a szobának erkélye, ezt gondoltam egyetlen hátrányának. De Önök ennek ne dőljenek be. Csak az asztalra kell felmászni és onnan az ablakon át már ki is lehet jutni a szoba erkélyére-van ugyanis neki, csak ajtót felejtettek el vágni rá. 

Aztán menjünk fel most a harmadik emeletre, ahol a legelegánsabban és legmodernebb módon berendezett szobák között az egyik legnagyobb rejteget egy meglepetést.

Kollégámmal először takarítottuk ezt a szobát ketten, mikor-és sosem csináltam előtte ilyet-feltűnt, hogy az egyik gardrób más színű fából készült mint az itteni gardróbok szoktak és az elhelyezkedése is más volt kicsit. Elcsúsztattam hát az ajtót, és mi lapult a ferde, tetőtéri helységben? Egy hófehér fürdőszoba. Olyan mini, amilyet még nem láttunk, teljesen ablaktalan, de azért kényelmes, mosdóval, zuhanyzóval, wcvel. Benne lenni is pont olyan érzés, mintha éppen egy gardróbban lennél-ami fürdőszoba. Mert ez fedi a valóságot. 

Sajnos jelenleg más érdekes nem jut eszembe, a túra folytatása következik. 

“Ha egy vak bogár egy görbe faág felületén mászik, akkor nem veszi észre, hogy az általa megtett út valójában görbe. Én pedig voltam olyan szerencsés, hogy észrevettem azt, amit a bogár nem vett észre.”

Albert Einstein

Ami azért nagyon csodálatos, mert elmentem vásárolni, és ezt megünnepelendő vettem egy műanyag dobozt és egy kést.

Nem hinnétek, de az történt, hogy egyrészt a műanyag doboz nem csak doboz, de tányér. Na jó és az előző mondatnak amúgy nem ez a vége, hanem, hogy nem hinnétek, de az alma, amit vettem nem jó harapva. Én még életemben nem ettem ilyen almát, hogy beleharapsz és nem hasad, hanem így lesmirgliződik, mintha fagyit ennél. Na de most már van késem, amivel felszelem. Nem fog velem kitolni egy zsák alma. A másik meg, hogy megkérdeztem azt a barátomat, akit állattenyésztésből diplomázott és szarvasmarha-tartásból szakdolgozott (ilyen barátaim vannak! :D) , hogy e az itteni tehén ehet-e almát, de aztán rájöttem, hogy nem adnám nekik egyben akkor se, mert lenyelik egyben, és bélelzáródásuk lesz, és másnap majd égnek meredő lábú döglött tehenekkel lesz tele a hegyoldal ésésésés szóval na, nem. DE! Most már van késem, szóval én is, meg a tehenek is, meg a lovak is, akiket még nem látogattam meg rendesen azóta se mind ehetjük az almámat. 

Ezen felül van más hírem is: tegnapelőtt azt mondta Zsiráf, hogy kettőig vagyok aznap és mehetek ahova akarok, mert újabban későig vagyok a bárban, és akkor hadd pihenjek. Annyira komolyan vettem ezt a feladatot, hogy azonnal lefeküdtem aludni és csak vacsorára keltem fel. Közben Mliba is visszaért a szobába, és azt mondta filmezni akart, de mikor meglátta milyen ügyesen alszom, neki is kedve támadt. Ez volt az első délutáni alvásom itt és ooolyan jól esett.

Aztán a recepciós lány mondta, hogy annyira fáradtnak nézek ki. 😀 Na mindegy, azért jól esett. Amúgy aznap estére meg az volt megbeszélve Csibével, hogy telefonálunk, ami így is lett, csak éppen a  recepciós lány pont lejött vasalni mikor én levittem a konyharuhákat a mosodába, ott összetalálkoztunk, és megkérdezte megvárom-e, meg bemegyek-e hozzá, és olyan egy tündér volt, főzött nekem fügés-almás teát, meg megkínált csokis keksszel, amiből egyet el is fogadtam, és vagy két órát beszélgettünk, és ez volt az első mély beszélgetésem mióta itt vagyok akárkivel és olyan jól esett.

Aztán pedig az az újdonság, hogy mostantól csak fél négyig vagyok szobalány/gyerekmegőrző, az esti báros munkám miatt, ami magas szinten kedves a főnökségtől és nem is értem, hogy történt meg ez a csoda. És ez tényleg jó, mert így van vacsiig egyben két órám és az nagyon más mint az egy. Mert az az egy ha belegondolunk tulajdonképpen mindig negyven perc, mert ideérek, átöltözöm, blabla, aztán megint egész előtt át kell öltözni és időben el kell indulni.

Viszont reggel nem edzettem, mert éjjel nem aludtam, mert Mlibának fáj a nyaka amitől megint csukott ablaknál kell aludni és éjjel arra ébredtem, hogy meggyilkolok valakit de így sok ütés által, szóval reggel arra ébredtem, hogy olyan, mintha nem is aludtam volna és egész nap olyan voltam, mint egy őszi-légy. 

Amúgy tudom, hogy nagyon érdekes vagyok, de arra jöttem rá, hogy néha írhatnék olyan dolgokról is, ami mást is érdekel, mint a nagyszüleimet-akiket szerencsére minden érdekel, ami velem történik, ami annyira szeretnivaló.

De ennek külön blogbejegyzéseket szentelek. Mármint a nem velem kapcsolatos blogbejegyzéseknek. Amik érdekesek- Másnak is. 

Mindjárt.

De előbb még elmesélem, hogy megtaláltam a tökéletes-még nem teljesen, de majdnem-egyedüllevős olvasóhelyet. Be kell menni hozzá a túraútvonalra, a tehenek közé, de addigra ők már elsétálgattak messzebb, mire én odaérek, és ott van több patak, és az egyik egészen kicsinek a partján van egy hatalmas, a napfényben teljesen aranyszínűen csillogó kő, amire ma rátelepedtem és ott napoztam, meg olvastam. Csobog a víz, nem nagyon lát oda senki, nem jár arra max csak a túrázó, de estefelé azt se nagyon, ja meg a helyi vagány csávók arra quadoznak, de az nem zavaró,  mert az csak olyan, hogy brrrrrrrrBRRRRRRRRRbrrrrrrr….és már el is ment. 😀

Ezen felül hatalmas felfedezést is tettem az utóbbi időben. Többet is, de most csak egyet mesélek el Nektek: 

Az embernek nem kell megvárnia, hogy mások tegyék boldoggá. Egyrészt, mert a másoknak nem ez a feladatuk. Másrészt, mert a mások nem mindig érzik pontosan, mivel tudnák boldoggá tenni. Harmadrészt, mert így tudunk megbízni magunkban, és így tudunk biztosak lenni abban, hogy elevezgetünk majd valahogy. 

Amúgy a másik, amiben aránylag biztos kezdek lenni, az az, hogy minél nagyobb a tudásod, annál jobban látod, hogy mennyi mindent nem tudsz. De ezt valaki már megfogalmazta egyszer szebben is, csak most nem tudom, hogy ki. 

Na és főleg azért nem kell megvárni, hogy mások tegyenek boldoggá, mert akkor olyan leszel, mint a Hold. De miért vernéd csak vissza a fényt, ha te is ragyoghatsz? Akkor nem leszel senkire utalva. Hát, szinte biztos vagyok benne, hogy Isten nem Holdnak, hanem Napnak szánt minket. Sőt, Napnak teremtett, csak most azt várja, hogy rájöjjünk. 

Szóval tegnap volt a születésnapom, és sose becsüljetek le egy Anyát én mondom.

Kaptam ugye tőle egy hatalmasságos borítékot, és direkt vártam a kibontással tegnap reggelig, hogy valaminek örülhessek a születésnapomon.

Hát a következők voltak benne: Disney hercegnős képeslap, egy doboz süti a mamától, nagyon sok müzliszelet és egy zenélő izé kölcsön, ami a boldog születésnapot zenéli és nem végül de nem utolsó sorban pedig végre-végre a Mamától a három oldalas levél és Mama PONT ilyet szerettem volna és kérlek írd is a következőt! Amúgy tiszta vicces volt!! 🙂

Szóval reggel már születésnap volt az ágyamban, ami annyira jól esett, mert hogy fér bele egy borítékba az otthon, meg a családi szeretet, meg ennyi minden? És egy Anya belerakja! És elküldi postán! 

Na aztán ezen felül az egész napom eltelt munkával mint mindig és rendkívül aranyos módon a szlovákok is mind elterjesztették egymás közt, hogy szülinapom van, és jöttek gratulálni, Mlibától kaptam egy tábla csokit és a múltkori megvigasztalt sírótól egy fülbevalót, amit ő csinált nekem önkezével. Ami nagyon kedves tőle, de továbbra sem fogok fülbevalót hordani. De azért megható volt. 

Ezen felül otthonról egész nap ömlöttek a hívások, SMS-ek, mindkét családfél pontosan a munkaidőm kezdetekor (anyáék reggel, apáék este) felhívott, hogy elénekelje a boldog szülinapot, facebookon megszámoltam és kb. 34 levelet kaptam az üzenőfalas köszöntéseken kívül és annyi hiányzol, mikorjösszmár, mindenféle volt bennük, hogy egészen nagyon megható az a kontraszt, amennyire otthon sokan szeretnek, itt meg nem annyira. 😀 

Na jó, ez faszság, mert van kb. 15 ember, aki kifejezetten kedvel, és van mondjuk négy aki meg kifejezetten nem, de mivel ebből a négyből kettő a magyar csapat oszlopos tagja, így már nem komfortos a magyarokkal lenni nekem-és a 15 kifejezetten kedvelőből meg csak 3. Ez amúgy tegnap derült ki. 

Szóval mert az este úgy alakult, hogy elmentünk a helyi bárba, és bár mikor beléptünk 11-kor, a tulaj csaj közölte, hogy de fél óra múlva zár, fél kettőkor már vele és a többi vendéggel együtt táncoltunk valami tiroli mulatósra, meg volt egy kutya is…Elég nagy buli kerekedett a dologból, az én szép estémről pedig négy ajándék Aperol Spritz gondoskodott. Szóval jó volt, akik meg engem nem szeretnek vagy nem jöttek, vagy hamar hazamentek.

Na viszont úgy határoztam, hogy többet nem lesznek emberekről semmiféle leírások a blogomon, ha csak nem dícséret. Az eddigi bejegyzéseket is letöröltem zömmel mindet.

Egész nap a tegnap este kiderült dolgon gondolkoztam, hogy az egyik lány miért mérges rám két hete, és ezt miért kezelte úgy, hogy elhűvösödött, de csak annyira, hogy még ne kérdezzem meg, hogy mi a baj, szóval két hete ügyesen egyre jobban nem szeretjük egymást, mert valaki visszamondott neki valamit, amit én mondtam, de annyira régen volt, hogy sem arra nem emlékszem, ki volt, se a dolog szövegkörnyezetére, de mivel az említett lányról itt a blogon is dicshimnuszok voltak, így biztosan nem rossz szándékúan mondtam annak a valakinek. És ez a dolog szépen szétverte itt a társasági életemet. Nagyon komplex az ügy, de nagyon szép tanulság arra, hogy amikor kikerülsz egy ilyen helyre, akkor annyira ne bízz meg senkiben, hogy másokról ne is beszélgess velük de egyáltalán. De jót se. Mert még az is vissza tud úgy menni, hogy már nem jó. Tegnap egy ilyet is visszahallottam. Szóval legjobb, ha semmit.

Viszont, ha most mindezen felül szeretnék emelkedni, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy sajnálom, hogy így alakult, mert nem igazán érdemlem meg, hogy valaki úgy beszéljen velem, ahogy ő ma tette, vagy úgy bánjon velem, ahogyan ők már két hete teszik. Más részről viszont biztosan volt ennek valami oka, ami miatt direkt jó is, hogy így alakult. Ez egy drága tanulság volt. A másik drága tanulság meg az, hogy kedves tőlem, hogy mindenkiről mindig a jóhiszeműséget feltételezem, de ettől még nem jóhiszemű mindenki. 

De mindemellett nem gondoltam volna, hogy ilyen jól sikerül a tegnap, és nagyon örültem neki, hogy még táncoltam is a szülinapomon. Ettől függetlenül nem tudom elmondani, mennyire várom, hogy a saját barátaim között legyek végre újra. 

Ma megkérdezte tőlem valaki, mi segítene most rajtam, hogy jobban legyek, és nem ezt válaszoltam, de aztán gondolkoztam rajta, és az, ha az Anya megölelne. De hát már csak 5 hét. 

az Ízek, Imák, Szerelmek írónője ezt a szót találta magának utazása végén, ami azt jelenti “keljün át”. 

Tegnap egész nap ez a szó járt a fejemben, nem véletlen, hiszen miután kinyavalyogtam itt magam, hívott Regina és Muci, hogy mit csinálok, indulunk Olaszországba, pontosan Meranoba.

Én éppen a kondiba indultam, meg mosni, de Olaszország mégiscsak jobb program, tehát egy óra múlva már mindannyian az autóban ültünk, olyan csinosan, hogy csuda. Igazából amúgy nem voltunk sokkal csinosabbak, mint máskor, de mivel be vagyunk ide zárva és zömmel mindenki dolgozós meg játszós ruhában van, így mindenki sugárzóan gyönyörűnek tűnik a normális ruházatában.

Ahhoz, hogy Olaszországba átjussunk, két adag hegyen kellett átmenni, tehát mentünk le, aztán föl és le és föl és húúú de magasan voltunk. Olyan magasan és olyan lélegzetelállító kilátással, amitől elállt volna a lélegzetünk, ha nem lett volna hófehér tejköd meg egy csomó felhő mindenhol. Mi nem elértük a felhőket, mi beleautóztunk. Állítólag visszamegyünk még oda, ahol most csak ezt a hátteret élvezhettük. 

Aztán átértünk a határon és azon gondolkoztam, hogy a természet nem kérdezi meg, hol vannak az országhatárok, hanem teljesen nem érdekli. A táj változatlanul tiroli volt-nyilván-ami viszont érdekes, hogy a falvak is osztrákok voltak egy ideig. Ez sem annyira érdekes egyébként, mert tudjuk, hogy ez az országhatár húzogatás anno nem sikerült annyira jól, de azért én már alig vártam, hogy lássak valamit, ami nem osztrák. 

Aztán lettek almások, és mikor megláttam az első kövekből rakott kerítést, már elkezdtem boldog lenni, az első pálmafa pedig megdobogtatta a szívem. 

Merano ettől függetlenül félig mégis osztrák, mindenki beszél németül és teljesen tisztázatlan, hogy az árus, akihez bemész, osztrák vagy olasz, kivéve, mikor annyira olasz, hogy nagyon. Nem értettem pontosan a szisztémát, de a lényeg, hogy voltak kavicsok, virágok, és másmilyenek, mint itt, és bementünk egy csomó boltba, és mivel még nem kaptam fizetést, nem vettem semmit, de itt rájöttem, hogy egészen megváltozott a stílusom. Mármint a pink színű blézer nagyon tetszett és majdnem megvettem és pink blúzt is, valamint olyan magassarkúk iránt kezdtem érdeklődni, melyek eddig kívül estek az érdeklődés körömön. Az azték mintás ruhákról nem beszélve. 

Mindemellett ettünk fagyit-Mucitól kaptam a szülinapomra-és ettünk pizzát is, én Carbonara pizzát és egy kiváló patak és vezet keresztül a városon, ami hatalmas, iszonyú tiszta a vize és lehet benne fürdeni. Nagyon szép!

És azért inkább olasz volt minden, mint osztrák, imádom ezt a típusú építészetet, az életfelfogást, az öltözködésüket, a lazaságukat, de legjobban a görögöket meg a horvátokat, de az olaszok is elmennek azért. 🙂 Gondolkoztam, hogyha ott élnék már több mint egy hónapja, őket is ennyire unnám-e, de nem hiszem. 

Szóval hát hárman annyira nem könnyű, főleg három egymást jól nem ismerő nőnek együtt programot csinálni, de megoldottuk és próbáltam szívni magamba mindent, a látványt, az embereket, az utcát, a köveket, az épületeket, a sövényszobrokat és pálmafákat, mert minden olyan de olyan más volt, mint itt és nem utolsó sorban mediterrán országban én még csak családdal voltam és kicsit olyan…biztonságos érzés volt. 

Hazafelé meg jött a Nagy Élmény. Olyan, de olyan ködben jöttünk a hegyen, hogy SEMMIT nem láttunk. Nekem ilyen még soha nem volt, de komolyan mondom, hogy az auto előtt kb két métert láttunk és amúgy semmit semerre. Oldalra semmit. Csak a fehérséget. 

A tehenes képek már lejjebb készültek, ahol tisztult kicsit. Hát hú, Muci minden szentnek megköszönte, hogy leértünk.

Én nem féltem. És ezen gondolkoztam, hogy fogok-e még félni. Mármint valahogy mióta itt vagyok annyira kezdem elfogadni az Életet, meg a nálam hatalmasabb erőket, hogy úgy tűnik, nem kell félni. De erről majd írok máskor bővebben. Meg a tehenekről is akarok még írni!!! 

hogy mennyire nem értettem azt sem, hogy a Mama szerint minek zsineg a szobába (teregetni)? 

Nos, amikor összesen 1 euro a mosás, aztán 1 euro a szárítás, amihez ugye összesen háromszor kell átmenni a másik szállodába és sosem tudhatod, fölöslegesen-e, vagy szabad-e a gép, akkor a szárítógép használatáról könnyen és gyorsan lemondasz+kínszenvedés 50 centeshez jutni.

Én tehát ma szépen fogasra akasztottam száradni a blúzaim és pólóim, rájuk tettem a bugyikat és melltartókat, majd tanácsatalanul sétafikáltam a kezemben egy adag zoknival, ugyanis nem maradt számukra már hely sehol, ahova kiteregethettem volna őket.

Közben Mlibának magyaráztam az élet igazságtalanságairól, aki szerintem lehet, hogy jobban örült, míg rosszban voltunk, mert addig nem beszéltem hozzá ennyit. 

Na mindegy, végül a szekrényem elé értem és egy elégedett mozdulattal szépen elengedtem mindent. Megkérdeztem Mlibát, nagyon zavarná-e, ha én itthagynám ezeket, és ő azt mondta-ami rendes volt, mert rendmániás-hogy nem.

Szerintem a földön is remekül meg tudnak száradni. Minek annyit problémázni. 

bár mivel ez az én blogom, így engedély nélkül is megtehetem. Tehát a dolgok, amikhez folyamatosan alkalmazkodnom kell és nagyon unalmas:

-Két hete csak disznóhúst kapunk enni. Az én hasam nem szereti.

-Az ágyam rohadt kényelmetlen, és most már fáj a hátam is ma reggel. 

-Minden irreálisan horribilisen drága, de ahhoz, hogy egy minimális szabadidőm legyen, a reggelimet meg kell vennem.

-Ami több mint egy hónapja főleg müzliszelet, jobb napokon gyümölccsel és zöldséglével.

-Csak hogy ezek drágák és ki kell hozzájuk jutni egy boltba, amire egyszerűen csomószor nincs időm.

-Amúgy itt a legtöbben a borravalóból élnek, amit kap minden szobalány és pincér (a konyha gondolom nem) de én nem, mert ugye se rendes szobalány, se rendes pincér nem vagyok. (Mondjuk azért kaptam már borravalót, de ezt főleg egy családnak köszönhetem.)

-A Mamának megint igaza volt: kéne egy kés, tányér minimum a szobámba. De normális kést még a kajához se kapunk, tehát még lenyúlni se tudom.

-De mivel nincsen hűtőszekrény, ezért nagyjából semmi értelmeset nem lehet venni reggelire (tényleg most menjetek le alfába, és gondoljátok végig, mit vennétek magatoknak hűtő nélkül, több napra előre reggelire. Ha megvannak az ötletek, várom!)

-Az, hogy az edzéstől folyton szét vannak göndörödve a babahajaim az egy dolog, de izzadok egész nap a szobalánykodás közben, leizzadok este a bárban, leizzadok éjjel, mert a szobában folyton meleg van, és izzadok edzés közben, tehát napi négyszer kéne lezuhanyoznom és ennyiszer öltözöm át tényleg.  Gyakran ötször, ha elmegyek boltba/sétálni. 

-Minden este a világ legkényelmetlenebb babacipőjében dolgozom, amiről ugye szó nem volt. Mondjuk a mama pont tett bele egy betétet, ami segít a helyzeten.

-Nincsen fény a szobánkban. Egy ablak van, az is egy betonbeugróban, de a fürdőnek nincs ablaka és háromból csak egy lámpa ég és nem lehet megcsinálni. Nem látom tehát magam a tükörben és fogalmam sincs milyen állapotban van az arcbőröm, és bár nem csúnya, de egy kozmetikus tuti elsírná magát.

-Néha nincs melegvíz. Néha nincs hidegvíz. Az egyik fürdéshez nem árt, a másik iváshoz.

-A mobilomat egész nap hurcibálom a farzsebemben, amitől lecsúszik folyton a farmerem és valahogy elkezdett hasogatni a fájdalom a jobb lábamban, ahol a mobil szokott lenni és remélem nincs összefüggés.

-A többiek zömmel együtt szabadnaposak, délután pedig csomó idejük van szabad, tehát együtt járkálnak mindehova, mint olaszország, meg környező városok, meg gokart, meg stb, amire nekem mind nincs esélyem sem.

-Az emberek hangulata iszonyú ingadozó és sosem tudhatod, kihez szabad hozzászólni. 

-A Főnökségtől, bár puhulnak, teljesen elfogadott és normális, hogy mikor köszönsz nekik, az égbe emelik az orrukat és továbbmennek. Meg lehet ezt szokni és el lehet érni eredményeket, hogy egyre inkább emberszámba vegyenek, de ettől még ez az alap.

-A szobámban az életemet tökéletesen Mlibához igazítom, bár ő is alkalmazkodik, de ha én hazaérek 10re a munkából, és itt Csipognak Aranyhajjal egy órát-mert még utána elmennek sétálni-, akkor nem tudok lelazítani és 11-kor elaludni. Délután ugyan ez. Nem tudok ledőlni pihenni, ha ő itt tornázik, szlovákul zenél. És nem, nem kérem meg, mert több kellemetlenség van abból, mint így. Tényleg igyekszik. 

De mindezt igazán leszarnám, ha lenne egy darab ember a szállodában, aki néha eljönne velem este sétálni, vagy lejönne pingpongozni, vagy akivel őszintén tudnék beszélgetni és számíthatnék rá, hogy legalább ő normálisan viselkedik velem közel-mindig-tehát nem bunkó, csak mert épp olyan kedve van- és tényleg nem adja tovább, amit elmondok neki és nem beszél ki a hátom mögött és ha baja van velem, nekem mondja. 

Ja és az is kurva jól esne, ha a mosogatófiú szépen elárulná, hogy mégis mit vétettem ellene, mert az, hogy valaki egyik napról a másikra levegőnek nézi a kollégáját, és nem szól hozzá és nem néz rá,és ez már két hete tart, miközben a többiekkel akik a háta mögött azt mesélik, hogy mennyire szeretnék megverni, tök jól elspanolgat, az azért zavar, mert ennyire primitív köcsög tuskó nem lehet valaki.

Jó, de amúgy továbbra is jól vagyok, csak most ma szabadnapom van, holnap meg szülinapom, és felébredtem, és basszus nincs kedvem itt lenni a szabadnapomon, de úgy az országban sem, és holnap a szülinapomon pláne. Mert az embert a szülinapján meg kell hogy öleljék, meg szeretgessék, meg tortát adjanak neki, meg a barátaival meg a családjával kell lennie, akik tulajdonképpen annak örülnek ilyenkor, hogy az ember köztük él és pont oda pottyant, ahova pottyant, de itt szerintem mindenkinek tök mindegy, hogy én itt vagyok vagy nem. 

Jó, ez olyan szomorúan hangzik, amúgy én döntöttel el, hogy kijövök és azt is én döntöttem el, hogy itt maradok, mert pontosan érzem, hogy rendkívül sokat tanulok és fejlődök az ittlét során, és nem csak egy szálloda üzemeléséről, az osztrákokról, hanem persze a pszichológiáról is, csak valahogy az ugribugri jótündérnek is szüksége van néha egy kis töltésre. De ettől függetlenül minden rendben van, kemény vagyok, mint a kád széle. 

Na jó, tuti az se segített, hogy tegnap szar napom volt, mert egy olyan kisfiút hagytak itt, akivel nem beszéltünk egy nyelvet és mindketten egész nap unatkoztunk, mert nem volt túl kommunikatív, meg az se, hogy reggel a telefonom azzal ébresztett, hogy emlékeztetett, hogy hol nem lehet én ott mégse. De tegnap legalább rajzoltam.

Álljon itt az egyik kedvenc versem. Ellenőriztem, és még nincs fent a blogon. Azt is ellenőriztem, a tehén fent van-e, és az első héten minden napi bejegyzésben szerepel a tehén szó! Úgy tűnik, egy hétig emésztettem, hogy itt vannak tehenek. Később írok is róluk bővebben!

Szőkén, szelíden, mint a szél,
feltámadtam a világ ellen,
dúdolva szálltam, ténferegtem,
nem álltam meg – nem is siettem,
port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
cirógatott minden levél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
minden levéllel paroláztam;
utamba álltak annyi százan
fák, erdők, velük nem vitáztam:
– fölényesen, legyintve szálltam
ágaik közt, szép suhanásban,
merre idő vonzott s a tér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
nem erőszak s akarat által,
ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
áradtam a világon által,
ahogy a sas körözve szárnyal:
fény, magasság sodort magával,
szinte elébem jött a cél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
a dolgok nyáját terelgettem,
erdőt, mezőt is siettettem,
s a tüzet – égjen hevesebben,
ostort ráztam a vetésekben:
– így fordult minden vélem szemben,
a fű, levél, kalász is engem
tagad, belémköt, hogyha lebben,
a létet magam ellen szítom én.

Szőkén, szelíden, mint a szél;
nem lehetett sebezni engem:
ki bántott – azt vállon öleltem,
értve-szánva úgy megszerettem,
hogy állt ott megszégyenítetten
és szálltam én sebezhetetlen:
– fényt tükrözök csak, sár nem ér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
jöttömben csendes diadal van,
sebet hűsít fényes nyugalmam,
– golyó, szurony, kín sűrű rajban
süvített át, s nem fogott rajtam,
s mibe naponkint belehaltam,
attól leszek pusztíthatatlan,
s szelíden győzök, mint a szél.

Váci Mihály Szelíden mint a szél