Minek?

Minek megpróbálni beleférni keretekbe, amik szűkek? Minek minek megpróbálni megfelelni? Minek kényszeríteni azt, ami nem megy? Minek sanyarogni, hogy megfeleljünk valakinek, akinek sosem fogunk megfelelni? Minek érzelmeket hazudni, megtiltani, hamis vágyat kelteni? 

Minek, mikor eljön, ami pont jó, minek, mikor eljön, ami béke, minek, mikor eljön a nevetés és eljönnek az igaz pillanatok. Minek, mikor a béke ott lesz, mikor magadhoz vagy hű, mikor magadnak csinálod és magadnak élsz és az vagy, aki tényleg és megharcolsz ha kell és ellent mondasz, és végül amikor vége lesz a napnak nem bánod majd, hogy nem volt tökéletes, de igaz volt, de jó volt.

Minek, mikor eljön a pont, hogy látod a másikat és nem kínoz már az a furcsa vágy azért, aki ott van karnyújtásnyira, minek, mikor eljön a pillanat, mikor látod őt és ő lát téged, minek, mikor eljön, mikor már nem akarsz kérdezni, csak menni együtt, meg hallgatni, meg nevetni, meg játszani, utazni és várni és enni és csak lenni. 

Nem kell ahhoz betegnek menni és nem kell ahhoz messzire menni, hogy rájöjj, hogy mindig benned van az a középpont, mindig benned van az a kiapadhatatlan erő, mindig benned vagy te az egyetlen, amihez mindig örökké hűségesnek kell lenni, aki érzi ami jó ami ott belül tényleg-tényleg jó. Ami kell, ami nem kérdés.

Mindig, mikor eljön az, ami az igazi, már tudod, hogy mennyire tudtad eddig is, hogy a többi mind nem volt az. Mert tudtad.

Annyi mindent tudunk. Szinte mindent tudunk. Csak mindig történik mégis valami. De nem baj. Mert úgyis, ott van már minden, és vár és megyünk, megyünk felé. És odaérünk.