Annie blogol

Szóval kedvenc Körösztanyám, nagyon köszönöm a nótákat, mindet végighallgattam és sokat szeretek is belőle én is, és nagyon szenzációs vagy, ahogy követed itt az eseményeket, meg nagyon szépen köszönöm ezt a fajta támogatást! Azt is köszönöm, hogy mindig tájékoztatod a Mamáékat! 

A dalokról eszembe jutott, hogy összeszedem azt a listát, ami nekem eszembe jut ezekről, amiket írtál, mert jó játék. 🙂 Ezek teljesen itteni zenék, amiket azóta “találtam” mióta itt vagyok. 🙂 

És ezt a bejegyzést már egy hete írom, de ma úgy néz ki, csak elkészül. 😀 

Hős:

And then she’d say:
“It’s okay
I got lost on the way
But I’m a supergirl
And supergirls don’t cry”

And then she’d say:
“It’s alright
I got home late last night
But I’m a supergirl
And supergirls just fly”

Erős: 

Yelawolf Till it’s gone

Ain’t much I can do but I do what I can
But I’m not a fool there’s no need to pretend
And just because you got yourself in some shit
It doesn’t mean I have to come deal with it

Erre nagyon tudok kondizni. 

Győztes: 

Learn to Fly – Foo Fighters

“Now I’m looking to the sky to save me
Looking for a sign of life
Looking for something to help me burn out bright
I’m looking for a complication
Looking ’cause I’m tired of lying
Make my way back home when I learn to fly high.”

Laza: 

Alap, hogy jobban áll, ha kiröhögöd az apokalipszist,
Mint ha leszedálva csak adod a hisztist.
Ezt is túléljük. Azt is, amit a sors ránk oszt,
Valami közepes káoszt, én tudom, kibírunk pár rossz
Napot, egy-két-há-négy-öt-hat hetet,
És lenyomunk száz hosszt, itt a Balaton, csá, oszt,
Hanyagold a pátoszt, limitáld a feszkót,
Tudod, ide dresszkód nem kell! Itt meztelen az igazság.

Ref:
Van még pohár, vedd el! Van még, ma napfény rendel.
Van még időnk élni, kezdd el!  Van még elég festék,
Van még egy új nap, tessék! Mázold át! A miénk!

Bátor: 

Na ezt nem találom. Ha meglesz, szólok. 🙂

Minek megpróbálni beleférni keretekbe, amik szűkek? Minek minek megpróbálni megfelelni? Minek kényszeríteni azt, ami nem megy? Minek sanyarogni, hogy megfeleljünk valakinek, akinek sosem fogunk megfelelni? Minek érzelmeket hazudni, megtiltani, hamis vágyat kelteni? 

Minek, mikor eljön, ami pont jó, minek, mikor eljön, ami béke, minek, mikor eljön a nevetés és eljönnek az igaz pillanatok. Minek, mikor a béke ott lesz, mikor magadhoz vagy hű, mikor magadnak csinálod és magadnak élsz és az vagy, aki tényleg és megharcolsz ha kell és ellent mondasz, és végül amikor vége lesz a napnak nem bánod majd, hogy nem volt tökéletes, de igaz volt, de jó volt.

Minek, mikor eljön a pont, hogy látod a másikat és nem kínoz már az a furcsa vágy azért, aki ott van karnyújtásnyira, minek, mikor eljön a pillanat, mikor látod őt és ő lát téged, minek, mikor eljön, mikor már nem akarsz kérdezni, csak menni együtt, meg hallgatni, meg nevetni, meg játszani, utazni és várni és enni és csak lenni. 

Nem kell ahhoz betegnek menni és nem kell ahhoz messzire menni, hogy rájöjj, hogy mindig benned van az a középpont, mindig benned van az a kiapadhatatlan erő, mindig benned vagy te az egyetlen, amihez mindig örökké hűségesnek kell lenni, aki érzi ami jó ami ott belül tényleg-tényleg jó. Ami kell, ami nem kérdés.

Mindig, mikor eljön az, ami az igazi, már tudod, hogy mennyire tudtad eddig is, hogy a többi mind nem volt az. Mert tudtad.

Annyi mindent tudunk. Szinte mindent tudunk. Csak mindig történik mégis valami. De nem baj. Mert úgyis, ott van már minden, és vár és megyünk, megyünk felé. És odaérünk. 

“Otthonod csak ott van, ahol szeretnek. Ha valaki “hazamegy”, olyan helyre megy, ahol szeretet van. Ahol szeret, és ahol őt is szeretik. “Itt végre jó. Hazajöttem.” Ha valakinek az otthonában nincs szeretet, az nincs otthon. Akkor sem, ha ott alszik, ott étkezik, és oda van bejelentve. Akkor sem, ha a saját háza, amelyet a két kezével épített. Minden ismerős és megszokott de nincs otthon benne. “Hazamenni” azt jelenti, hogy visszamenni lényem igazi és egyetlen valóságos állapotába – a szeretetbe. Ahol otthon vagyok. A közönyben, a gyűlöletben, a szeretetlenségben az embernek nincs hazája, mert lelkének idegenek ezek az élmények. Az ember idegenként élhet a társa mellett, néha még a saját gyermekei között is, ha nem szeretik. Amikor egy barát, egy feleség, vagy férj idegenné válik – vagyis ismerem, de már nem szeretem -, idegenként élsz tovább mellette.

Az ember igazi hazája a szeretetben van. Minden más helyen számkivetett.”

Müller Péter

Na ès azt még el se meséltem, hogy mégiscsak lett valaki, akivel lehet nem csak arról beszélni, hogy…na mindegy sok marhasàgról, hanem mindenfèle egyébről is és ez a valaki a recepciós lány, továbbiakban Ivett.

Nem egy egyszerű eset, de aranyos és őt is bosszantják a dolgok amik engem de a legjobb tulajdonsága hogy legszívesebben nem a szállodáról meg az ittlévőkről beszél hanem minden másról. És ez csodálatos.

Így aztàn egyik este el is mentünk ketten sétálni, mikor a csillaghullás volt (na jó, egy nappal később) és láttunk is csomó hullócsillagot (na jó, ő négyet, én meg csak egyet de focinál is mindig akkor van gól, mikor épp nem nézek oda.)

Aztán meglátogattuk Mucit ahogyan tegnap este is a jóóó nehéz nap után beestem a szobába és épp nyugodtan ültem a budin, mikor megcsörrent a telefon. Amin eléggé meglepődtem mert azt az utóbbi időben úgy vettem fel németül: “halo, Martina titkárnője”- ugyanis Csehsrác és Aranyhaj is napi 4szer keresték. De hát ugye már elment.

Most Ivett volt, hogy menjek át Mucihoz. Kérdeztem hogy miért nem ők jönnek hozzám, mikor ott hely is van, de valóban volt annak valami bája, hogy hárman kuporgunk egy zsebkendőnyi szobában és fazékból esszük a tejbegrízt.

Szóval ez még nem a helyi örömeim bejegyzés,  de azért vannak jó pillanatok, sokan, a többség meg csak átlagos. 

Azért amikor tegnap Barack a fa hintalovon állva teli torokból ordítva előadta a Wie schön du bist című dalt négyszer, na az egy élmény volt. 

Na most így elfogyott az írókedvem, majd folytatom. 

Akkor is leírom, ha némileg elvesz a bók értékéből, amit Baracktól kaptam. 🙂

Barackkal a játszón:

-Ott egy tehééén!

-Valójában négy tehén.

-De ez pisiiiiiiiil!

-Valóban.

-Múúúúúú! Múúúúú! Most tehénül beszélek hozzá!

-És mit mondasz?

-Hogy nagyon szép tehén! És vàlaszolt, hogy köszöni.

Majd délután, énekel:

Anna a legszebb lááány, Anna a legszebb lééény, Anna a legszebb tehééén!!!

Hàt így jött ki a rím.

Holnap majd írok egy bejegyzést, vagy lehet, hogy holnapután, mert sose tudni, mi történik, amiben összegyűjtöm az itteni örömeim. Judit néni, Neked innen köszönöm a zenéket, lekendeztem egy csomót a válaszban amit írtam, majd elszállt az egész, de majd azt is újraírom. 🙂 

Szóval holnap majd elmesélem örömeim, és közte lesznek az esti séták zenékkel és versekkel a kis falu sötét, nyirkos utcáin. Holnap majd elmesélem, de ma csak azt engedjétek meg, hogy elmeséljem, hogy az utóbbi időben ha én én is voltam még mindig, azt tanultam, hogyan működik a pohármosó és hogyan kell törülközőt tökéletesre hajtani és annyi mindent még és olyan kimondhatatlan gyönyörűséget jelentenek most a versek. Mert otthon sokkal inkább részesei az életemnek és nem is kell, hogy annyira azok legyenek. Más a beszéd, más az érintés, mások a szavak és mások a témák. Itt különlegesebbek a versek. Az enyémek. Mint a tiszta víz. Nem is tudom ezt most jól elmondani. 

Radnóti Miklós Tétova Óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, –
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagyok más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
                        hűs tenyeredben.

hogy ilyen barátaim és családom van.

Nem is hiszem el, de tényleg. De most tényleg. Szóval hogy hányan, de mennyire sokan, de így valóban sokan írják, hogy hiányzom, meg mikorjövökmár, meg roskadozik a képeslapoktól a fal, most már a tükör is, meg megkaptam a világ KÉT legjobb csomagját.

Emlékeztek, mikor Anya szülinapot, meg otthon küldött a csomagban?

Vagy mikor a Nagynéném és egyben kedven Körösztanyám létrehozott egy honlapot a szülinapomra?

Na, először is eztán jött egy doboz a Maritól, amiben három féle csodálatosan finom házi készítésű sütemény volt, de úgy kezdődik, hogy a doboz belülről ki volt bélelve pöttyös papírral és csudagyönyörű volt, és utána a három féle süti kis elválasztókákkal elválasztva, aztán egy csomó motivációs idézet gyönyörűen fotópapírra nyomtatva, tehát gyönyörű szépek, aztán egy rakás kép a barátainkról-még rólam is- amik nagyjából…hát helyenként több, mint tíz évesek lehetnek, hát pukkadoztam a nevetéstől. Aztán még egy levél a Maritól, amihez még linkek is voltak “csatolva” képekkel. Hát nem győztem örülni neki. Annál is inkább, mivel Mlibával egyikünk sem vett kaját pénteken, szombaton pedig kiderült, hogy ünnep van, tehát nincs bolt, vasárnap meg csak úgy sosincs, tehát gyakorlatilag két és fél napig a Mari sütijén éltünk mindketten 😀

Erre ma megérkezett a Törpe csomagja, és nincsenek rá szavak, inkább mutatom. 😀

Elfújtam, és kívántam, és SZERETLEK kisbaba (aki közben már egy valós feleség).

És tudjátok az van, hogy történnek mindenfélék az életben, és a Csibe feleség, a Mari anyuka, de ez is olyan érdekes dolog, mert lett valahol egy fiú, aki már a valódi sógorom, tehát egy taggal bővült a családom, és lett valahol egy pici baba, akit még nem láttam, de mégis nagyon, nagyon fontos nekem, mert egy olyan emberhez tartozik, akivel remélem örökre-örökre egymás életének részei leszünk és akit nagyonnagyon fontos nekem.

Szóval én most mondhatnám, hogy látjátok feleim, nem számít az idő és nem számít a távolság, de nem mondom, mert most már baromira szeretnék mindenkit megölelni. 🙂

Barack (7): Anna, szomorúnak tűnsz.

A: Nem vagyok szomorú, csak egy kicsit fáradt.

B: De Anna, komolyan szomorúnak tűnsz.

A: Hm..tudod mit, talán kicsit szomorú vagyok.

B: Mi a baj? (hozzám bújik)

A: Semmi nagy dolog, csak elmegy a szobatársam, és hát már szinte olyan barátnőszerűség volt, és hát beteg, és sajnálom, hogy elmegy.

B: Kár, hogy én nem alhatok veled…én is utálok egyedül aludni. Régen anyáékkal aludtam, de akkor még kicsi voltam. Azóta már nem szabad. Pedig csomószor félek a sötétben. Van olyan alvóállatod? Itt a gyereksarokban van egy csomó, szerintem elvihetsz egyet magadnak!

Szóval, Mliba elment. Megbetegedett, itt nem tudott diétázni, és amúgy is nagyon szenvedett-ahogy mindenki. Mégis, mikor rájött, hogy hazamegy, az kicsit megbolygatta az én lelkivilágomat is.

Aznap éjjel már azt álmodtam, hogy én is otthon vagyok-és hogy a családom dühös rám, amiért ennyi időre eljöttem. Olyan érdekes, hogy ez a félelem valószínűleg nem csak bennem bujkál ott folyamatosan-noha itt megjegyzem, hogy mind apa, mind anya részéről erőteljesen támogató volt a hozzáállás (inkább küldő, mint csak támogató).

A másik, hogy ő mehetett, és így olyan kézzel foghatóvá vált, hogy vége lehet ennek az egésznek-és vége is lesz, és az az érdekes, hogy egyrészt rájöttem, hogy én kifejezetten megszerettem ezt a lányt-másrészt meg tegnap este és ma reggel már alig bírtam elviselni, hogy itt van. Nem is azt, hogy itt van, hanem, hogy folyamatosan alkalmazkodnom kell hozzá. De ez nem is csoda, hiszen az elmúlt négy napot a szobában fekve töltötte, tehát reggelente az én kis tornázós majd nyugiban zenére reggelizős rutinom helyett belopakodtam a fürdőszobába és a budi mellett ülve majszoltam el 4 szem barackot.

Az ő öröme, meg olyan igazi boldogság volt, amilyen én ittlétemben nem sokszor éreztem, és rajta is csak kétszer láttam-most, és mikor az apukája eljött és elvitte Velencébe, és ott töltötték kettesben a napot. Ilywn őszinte örömet egyáltalán nem látok itt embereken.

Aminek valószínűleg az az oka, hogy nem sok őszinte kapcsolatot szül az ittlét, úgy értem, őszinte barátságot és szinte mindenki szenved. Össze vagyunk zárva, ha elindulok valahova, gyakran szembejön valaki, a boltban simán ott lehetnek a többiek, és semmi más lehetőség nincs kikapcsolódni, mint a túrázás, amihez viszont sok idő kéne egyben-ami senkinek nincs.

A másik pedig a folyamatos bizonytalanság: nem tudhatod, hogy mikor csörögnek rád, hogy mégsem lesz szabadnapod, hogy előbb kell aznap menned dolgozni, hogy melyik nap meddig húzódik a munka, hogy mit kapsz ebédre (volt, hogy olyat kaptam, hogy egyszerűen nem tudtam enni belőle (malac és báránysült sületlenül, párolt karalábéval-jó, nyilván van az éhségnek olyan foka, ahol ez lecsúszik), hogy éppen milyen új kolléga jön, akinek a jelenléte mit jelent majd a számodra (költözést, a munkaköröd teljes megváltozását, vagy azt, hogy lop tőled, vagy hazugságokat terjeszt rólad, ami miatt a szobatársad két hétig nem áll veled szóba).

Szóval tegnap este még elmentünk vacsorázni, ami az első kettes közös programunk volt, és tök jól sikerült, végigdumáltuk az egészet, aztán ő elment inni Aranyhajjal és Csehsráccal a helyi bárba. Ma már tűkön ült egész nap, vettem neki egy pici plüslovat, egymás lelkére kötöttük, hogy miről kell beszámolni a másiknak és miről kell képet küldeni (hogy hogy néztünk ki a hugain esküvőjén, hogy mi lett az exével, hogy mi lett a szobánkkal, stb.) aztán segítettünk neki Aranyhajjal kivinni a cuccait, és ott egy öleléssel elköszöntünk.

Amint visszaértem a szobába, átköltöztem az ő szekrényébe és ágyába, ugyanis mindkettő jobb volt, mint az enyém, mindenhova kiraktam a képeket és képeslapokat, amiket a Maritól meg a családtól kaptam, és még amikor a plüsslovat vettem, vettem egy cserép bazsalikomot is, ugyanis nagyon hiányzott egy növény a szobából, de míg itt volt, nem mertem megvenni, mert erős illata van.

Kicsit át is rendeztem a szobát, így már nem az ágyban van a laptop-bár elalváshoz valószínűleg oda kerül majd, valamint szétpakoltam a fürdőben is jobban, és az egyik olvasólámpából átraktam a körtét a fürdőbe. Így még mindig nincs értékelhető mennyiségű fény, de egy fokkal jobb. Amúgy most nagyon Annás az egész szoba, és hát így egyedül benne lakni nagyon tágas is, és olyan nagyon, nagyon furcsa keveréke ez a szomorúságnak és a…nem is tudom. Ez a szoba így most az enyém, tudok benne csinálni amit szeretnék, amikor szeretnék, de nem merek örülni neki, mert ki tudja, meddig tart, szinte túl jó, más részről meg hiányzik Mliba, mert a jelenléte miatt folyton jött Csehsrác, Aranyhaj, csiviteltek, mászkált, ha hazajöttem megkérdezte hogy vagyok, hol voltam, stb, szóval na…Mliba igazából egy nagyon jófej csaj volt, és arra kell, hogy rájöjjek, hogy az egyik legegészségesebb értékrendű és legintelligensebb ember volt ha nem a, az itteniek közül.

Szóval na, hiányozni fog, és kicsit megijeszt egyébként most ez az egyedüllét, mert egy kicsit belefáradtam abba, hogy olyanokkal legyek kedves, akik nem azok velem, azt sem tudva, mikor mi bajuk van. Szóval a jótündér kicsit elfáradt, és nincs kedve senkihez, és az a durva, hogy közben meg van itt, aki velem lenne, többen is vannak, de most valahogy hozzájuk sincs kedvem.

Mondjuk az is biztos benne van ebben a mélypontban, hogy egyrészt ugye ha valaki hazamehetett, akkor én miért nem, másrészt az egyedüllét, harmadrészt a kimerültség, aztán az, hogy mostanában van, hogy esténként a főnökség csemetéi ugráltatnak, amit elég nehezen viselek, délelőtt meg az az újdonság, hogy az új szlovák szobalány is a főnökömnek érzi magát, és ráadásul már valahol itt van a szállodában a szobalányoknak az a főnöke, akitől ugye már a szezon elején is mindenki félt, hogy jönni fog-de nem jött-hát most megjött. Én még nem láttam, de egyébként egy bizonyos szempontból érdekel, hogy milyen lehet az a csaj, aki 30 éves, és 10 éve ide jár dolgozni (Zsiráf 12, ő tanította be) és úgy vette át a vezetést, hogy erről az egész szálloda tud, de Zsiráf nem-ő ugyanis felháborodva tiltakozott az ellen, hogy ez a nő itt vezető lenne. Azért tudhat valamit.

Mondjuk az sem segít a lelkivilágomon, hogy a netes munkámat két napja nem tudom megcsinálni, mert tegnap net nem volt a laptopomon (telefonon igen-ti ezt értitek??) ma meg a touchpaddal van valami baj, ami amúgy eléggé aggaszt, mert ezen a laptopon csinálok mindent.

Jójó, ez nem lett vidám bejegyzés, bocsi, majd túl leszek rajta.

Tudom, hogy nem túl nagy jófejség, hogy írtam egy lírai hangvételű blogbejegyzést, tehát a nagymamák azonnal megijedtek (a Papa tudja, hogy kemény vagyok, mint a kád széle…remélem…) majd szépen egy napig semmi mást, szóval íme a folytatás, mert nem kell félni továbbra sem. Amúgy már csak azért sem kell félni, mert ugyan nem egyszerű itt az élet, de otthon is bőven vannak ekkora hangulatingadozásaim, sőt, ennél, mint amennyire itt megengedem magamnak, sokkal jobban ki szoktam borulni sokkal apr    óbb dolgokon, csak arról nem írok blogot, szóval, na, ne féljetek!

Mostanában az a zu, hogy telis-tele van a szálloda vendégekkel, ehhez mérten kevesebb idő jut a személyzetnek az egymással való drámázásra, de cserébe több lehetőség, és nagyobb volumennel. Én ebben továbbra sem annyira veszek részt, bár a mosogatófiú kitartóan utál és a tegnapi líraiság annak szólt, hogy kiderült, miért volt célja az egyik lánynak kiutálni a magyar bandából-igen, egy fiú van a dologban, de hagyjuk is.

Ellenben a főnökség teljesen határozottan elkezdett velem kedves lenni, a Főninéni ha találkozunk meg szokta kérdezni, hogy minden rendben, Anna? Sőt, tegnap ennél is tovább ment, és a bárban este, azt mondta, biztos már én is fáradt vagyok, de csak pár nap és újra nem lesznek ilyen sokan. A Főnök volt, hogy teli szájjal mosolyogva köszöntött este, és mikor belocsoltam borral a poharast, ami azt jelentette, hogy le kellett volna pakolni kb 40 poharat, hogy a terítőt ki lehessen alatta cserélni, akkor megsimogatta a hátam és azt mondta, hogy majd holnap valaki megcsinálja és ugyan már, semmi gond. A Főpincér pár napja nem segít a poharakkal esténként, nem is tudtam, hogy rosszat csináltam-e, erre tegnap a Főnök személyesen beállt mellém poharakat elpakolni, amire nem volt példa, és a Főpincér szinte bocsánatkérően mondta, hogy nem volt ideje segíteni nekem, mert most az étteremben is sok a munka.

Ami a dolgok nem annyira édes részéhez tartozik, hogy a főnökség ezt az időpontot választotta arra, hogy beállítsa a két legkisebb rokont szállodavezetést tanulni, így a kb 13 éves kislány, és a kb 9 éves kisfiú minden este nekem segít a bárban. A kislány egyébként egészen ügyesen hordja a poharakat, csak néha tör el egyet-kettőt, mondjuk dupla olyan néha, mint én, de mindegy, a kisfiú viszont a pohármosóban áll és a leghatározottabban fel van háborodva, ha valamit nem úgy csinálok, ahogy elképzelte, és ilyenkor kirohan a nagypapájához, aki a szállodai mindenség-hiszen ő és az öreg Főninéni hagyta a jelenlegiekre a szállodát. Mit ne mondjak, egy élmény, mikor egy kilenc éves gyerek kioktat arról, mit kéne csinálnod, kitépi a kezedből a poharat, vagy úgy dolgozni, hogy azt hallgatod, ahogy rólad magyaráz a nagyapjának, de mindegy, ő nem jön minden nap.

Na de elmesélem ezen felül a nagyon izgalmas napot, ami tegnap esett meg, de most már lehet, hogy csak tegnapelőtt, finoman elkezdtek összefolyni a napok.

Na mert hogy….papapapa..áramszünet volt. Ennek mindenki nagyon örült részben, de úgy volt áramszünet, hogy a faluban, tehát teljes világunkon lehúzták a redőnyt fél egytől ötig. Ez azt jelentette, hogy a délelőtt folyamán nem volt mese és minden szobát ki kellett addig takarítani, valamint például a liftet csak a porszívó meg a kurpe használta-én erre nem tudok magyar szót-mi meg lépcsőztünk, mert ugye ki tudja, valójában mikor megy el az áram, és akkor szépen ülhetünk addig a liftben, míg vissza nem érkezik. Márpedig az elég uncsi. Főleg, ha le se tudsz ülni egy kurpétól meg egy porszívótól. Majd visszamentünk a mosodába hajtogatni, és Marika örömében elkurjantotta magát, mikor elment az áram tényleg, de Zsiráf megszavazta, hogy az ajtón bejövő fény azért még elég ahhoz, hogy befejezzük a hajtogatást mégis.

Majd visszajöttem a szobába, ahol alvást terveztem, mint ahogy az egész szálloda-gondoltam én-de Mliba szintén egy wuhú ordítással esett be az ajtón Aranyhajjal és az alvást színlelésem ellenére nekiálltak itt beszélgetni, ha suttogva is, amit azt hittem hamar abbahagynak, mert Aranyhaj elment, de visszajött-ezt sose értem, miért jön le ide Mlibáért minden közös elindulásuk előtt-és akkor ettől annyira magas szinten lettem ideges, hogy felkeltem, és elkezdtem felöltözni, és Mliba mondta, hogy mennek már, és mondtam, hogy jó, én is.

Tehát én, egy zsák felkockázott alma, a lila törülközőm, 3 szem barack, meg az új késem, valamint a Mérő László könyvem és az mp3 lejátszóm elindultunk meghódítani a világot-vagy legalábbis megkeresni a lovakat.

Mert hogy ugye még csak a folyó „rossz” oldaláról volt hozzájuk szerencsém. Azt mondta az Á, hogyha elindulok hátul a tehenek között, akkor az az út pont oda visz a lovakhoz, és nem lehet eltéveszteni. Az Á pont három dologban tévedett: egy darab tehén nem volt a legelőn tegnap-gondolom az áramtalan kerítések miatt-tehát hiába volt halált megvető a bátorságom, hogy sétafikálok a tehenek között, nem voltak ott, aztán nem, az az út nem visz a lovakhoz, és nagyon alábecsül engem, aki azt hiszi, hogy valamit én nem tudok eltéveszteni, mert bármit el tudok.

Szóval mentem az úton lelkesen a legjobb túracipőmben, ami egy kendőpántos S.Oliver tangapapucs, örültem, hogy nincsenek éppen tehenek, és szépen nekimenten egy kapunak, ami kivitt a betonútra és a falu főutcájára. De én nem akartam ott menni, mert attól tartottam, hogy így megint a rossz oldalon bukkanok a lovakra, tehát azzal nem törődve, hogy egyáltalán nincsen tovább út, folytattam az utam a domboldalon, ami egyrészt baromi meredek volt, másrészt meg bokáig érő nedves gazzal volt benőve, tehát végül már a papucsomat is levettem. Amúgy teljesen romantikus lenne egyedül sétálgatni mezítláb a domboldalon a dús gazban, csak sajnos a falu főutcájáról vagy húsz építőmunkás figyelte érdeklődve, hogy vajon hova megyek. Nemsokára én is megtudtam, amit ők valószínűleg sejtettek, hogy ez itt Ausztria, tehát hamarosan egy a teljes domboldalon végigfutó villanypásztor állta utamat. Másztam már itt át ilyemsin, de most egyrészt volt közönség, másrészt a túloldalon-tehenek voltak-én meg úgy voltam vele, hogy olyan tehenek közé bemászni, ahova vezet kapu is, rendben van, de olyanok közé, ahova nem, oda nem kísérlem meg, ugyanis későn érő tehénlányoknál lehetnek még borjak és ezeket nem érdemes megközelíteni. Notehát le kellett valahogy jönnöm a dombról mégis, így egy teljesen nagy csirkeól mellett leereszkedtem a kedves munkások közé és már megint rossz oldalán voltam a folyónak.

Nade, úgy döntöttem, hogy én már fel nem adom, és kilestem, hogy merre kell tartanom ahhoz, hogy a kinézett hídhoz eljussak. Ehhez egy olyan területen keresztül vezetett az út, ahova ki volt írva, hogy tilos engedély nélkül bemenni, de úgy voltam vele, hogy már Müller Péter is megmondta, „aki a sorsa útján jár, gyakran törvényszegő.” Szóval vidáman keresztülmentem, és ott is volt a kinézett híd, és a híd túloldalán a lovaaaaaak.

No, be is mentem, és voltak ott más túristák is, és a lovak meg nem az úton legeltek, hanem a hegyoldalban, és letojták a más turistákat. Míg oda nem értem. Ugyanis akkor az egyik kis póni felkapta a fejét, gyakorlatilag leszáguldott hozzám és elkezdett követni, így mikor kicsit távolabb értünk a többiektől, nekiadtam az összes almát, aminek a megevését én már a hídról, a kapun kívülről figyeltem, de mikor végzett odajött hozzám ő is, meg az egyik haflingi ló is többször. Nagyon tündériek voltak. Csak sajnos nem volt náluk egy darab árnyék sem, és nagyon meleg, volt, így inkább visszamentem a szálloda melletti hegyrészre pihenni. Leterítettem a kis törölközőm, megeszegettem a barackot, olvastam vagy fél oldalt, majd megint az árnyékban fekvős nézelődéssel ment el egy óra. Közben azért felmásztam a sziklákkal kirakott falra elmosni a késem, ott ugyanis csobog egy kicsit a patak, de nagyon megnyugtató lehet a kedves családnak, hogy az olyan kalandjaimról,  mikor tangapapucsban sziklafalra mászom kezemben késsel, csak mindig utólagosan értesülnek.

Ami külön kedves volt, az az, hogy egyszercsak felbukkant egy apró kiskutya, odarohant hozzám, körbeugrabugrált, majd eltűnt, mint kiderült az alattam vezető turistaúton sétált a gazdájával, csak meglátogatott.

Aztán mikor visszajött az áram ötkor, nekem is vissza kellett jönnöm a szállodába és azzal a lendülettel az előbb emlegetett felszerelésben (tangapapucs, törülköző, oldaltáska, töröknadrág, napszemüveg) megyek a portára, ahol az idős főninénitől kérdem, hogy ehetek-e még mielőtt jövök dolgozni. Azt mondja igen, de most mit csinálok. Mondom most nem dolgozom és most jöttem meg a sétából. Jó, mert még nem megy a lift és van itt egy elhanyagolható méretű sporttáska, szóval ha lennék szíves a másodikra felvinni. Na most a sporttáska egy kb. 13 éves kisfiúnak volt döntve és akkora volt, hogy nem is tudtam elsőre, hol is kéne ezt megfogni igazából és elképzelni nem tudtam, hogy ezt egy ember elviszi valahova, pedig tudjátok, hogy nem vagyok gyenge. Odaléptem azért bátortalanul a kisfiúhoz, de addigra az apuka és odaért, és azt mondta, hogy köszöni, de teljesen kizárt, majd ők felviszik. Ketten fel is tudták!

Az igazsághoz tartozik, hogy ki szokták hívni a házmestert vagy a mosogatófiúkat táskát cipelni, de nem a napozó gyerekmegőrzőt.

Gyerekmegőrzésről jut eszembe, egy-két hete nem voltak gyerekeim, de ma összesen négy is, valamint két napja vigyázok egy nagyon tündér kislányra, aki 8 éves, és helyből tud hátraszaltó szerűséget ugrani, valamint tapsol meg örül, akkor is, ha én nyerek, és német, és megtanította nekem csomó állat német nevét memory közben, és tök jól értjük egymást. Csatlakozott hozzánk ma egy másik kislány is, aki meg hét éves, és most még két oldalban ki tudnék térni arra, hogy mennyire érdekes, hogy mennyire más a két kislány, de ezzel nem untatlak titeket, csak a mai két kedvenc momentumommal a kicsitől: Az egyikben miután odakuporodott mellénk és bekapcsolódott a Monopolyba, egy levegővel elmondta, hogy mennyire örül neki, hogy mi végre itt németül beszélünk, mert ebben a szállodában csomó gyerek van, de ő sajnos nem érti őket és nem tud velük beszélni mert mind angolok, meg hollandok és mennyire jó, hogy velünk tud. Én erre ránéztem, és mondtam neki, hogy akkor ezt ismételje meg légyszi lassabban, mert nem értem. 😀 De megismételte, és akkor már megértettem.

A másik meg az volt, mikor a nagyobb lány épp ugrált a trambulinon, a kicsi odaállt mellém, egy ilyen kifejezetten alacsony, kicsit gömbölyded, rövidhajú, szemüvegest kislányt kell elképzelni mackóruhában, rám nézett és azt mondta: Te nagyon szép vagy. Itt is visszakérdeztem, de jól értettem. 🙂