Most van. Az eső csendesen esik, nem zavar senkit. Hát persze, hogy szürke, máshogy nem is lehet esni. Olyan most, mint Londonban. Fordul hozzám a bácsi. Itt is esik. Ott is mindig esik. Brazíliában meleg van. Itt nagyon hideg. Mondja a fiú. Nem beszél magyarul. A bácsi nem beszél angolul. Értik egymást. Itt tanul, orvostanhallgató. Fordul hozzám a bácsi. Az egyetem mellett lakik, ismeri már a diákokat fejből.
Az a nő. Ő is itt lakik a sarkon. Most persze iszik. Valami történhetett. Tudja, a részeg nők veszélyesebbek, mint mi- mindig kavarnak valamit.
A brazil orvostanhallgató pont mellém ül le. Én nem gondolkozom rajta, míg fütyülni nem kezd. A kezén kesztyű, fején sapka, nyakán sál. Tényleg fázik…és két ing, kabát helyett. Két darab ing, és fütyül a buszon. Így szokták kendék?
Igazi kendős nő szolgál ki. Olyan, mint a menekültek, csak ő itt dolgozik, épp mint a szakács, és a tulaj. Tört magyarral mind. A padlizsánon borsó, kukorica, répa, csirke, rajta olvadt sajt. A köret jár mellé. Tepsis burgonya ropogósra sütve. A tetejére a gyros joghurt öntete kerül.
Mosolygok. Eszem. Finom. Mosolyognak. Nem olyan, mint a magyar ételek. Más. A brazil fiú is más. És fütyül. Elég szépen, ami azt illeti.
Másság. Erről volt szó reggel is a kocsiban. Arról, hogy minden addig ijesztő, míg más. Míg meg nem ismered. Aztán csak egy különlegesen finom padlizsán. A szép dallam. A padlizsán mögött kendő, a dallam mögött ing, a ruha mögött ember.